még egy mára

a tervezetlenül elfogyasztott bormennyiségre tekintettel engedtessék meg még egy bejegyzés... valami másról.
hogy hol is a helye az embernek a világban, azt talán csak azon az órán tudja meg. tán még ott se. de hogy hol is van épp, s merre kell mennie, ez talán az, amit sokan az élet értelmeként titulálnak. hiszen mi más az élet, ha nem fejlődés. ha nem a feltápászkodás azután, mikor a küszöbben megbotlasz. és a feltápászkodás nyújtotta öröm. az, hogy ez is sikerült, ebbe se haltunk bele. ebből is elvittünk egy darabot, amit talán egyszer valamilyen formában továbbadhatunk.
kiválasztottság-tudat. valahogy így definiálja a pszichológia azt az érzést, amivel mindannyian meg kell hogy harcoljunk életünk során. hogy van az a hely és közösség, akinek szüksége van ránk. van az a pillanat, amikor ténykedésünk gyümölcsöt hoz. s hogy mi ez a hely, magunk választjuk. néha úgy gondoljuk, a család az, néha egy másik ember, néha a közösség, ha úgy tetszik, a társadalom maga.
s hogy hogyan élem én ezt meg manapság? tudom, amit tudok. sokszor kritizálva mások hozáállását, én is faltörőkosként rohanok helyzetek elébe, s tartva magam az örökül kapott és megszerzett tanulságokhoz megyek előre. lehet ez a regence, lehet ez a szakmai élet, s még megannyi más...
ugyanaz az érzés mozgat, mint bárki mást: megmutatni. hogy a paletta melyik árnyalatát választja az adott ember, sok mindent elárul róla. vannak, akik csupán önös érdekeik útján indulnak el, s teszik azt, mi maguknak dicsőséget hoz. vannak akik ugyanígy tesznek, remélve, hgoy egyszer, valahol, valaki krónikába foglalja cselekedeteiket. s vannak olyanok, akik nem a halhatatlanság parnasszusán szertnének tündökölni, alázattal teszik azt, mit jónak látnak. csak remélni merem - kijelenteni nem - hogy egykor én is az utóbbi kategóriát bővítem majd.
itt volt március 15. ma már, így két óra tájt múltidőben beszélhetünk róla. azt, hogy falumban ez még egy nappal (14-ére) előretolódott, ma sem értem. karácsonyt se üljök 23-án, csak azért mert vasárnap. s hogy munkaszüneti nap vagy sem, döntse el a tisztelt kokárdát viselni kívánó, mi a fontosabb. de ám legyen... nem az én döntésem.
koszorúzni nem, hivatalosan legalábbis, nem sikerült. nem hivatalosan viszont azt hiszem 2010. március 15.-e mindörökre bevésődik oda, amit emlékezetnek hívunk. öreganyám azt mondta: "reméltem, hogy egyszer így állunk majd itt" - akkor, amikor az én 10 perces koszorúmat közösen elhelyetük. érzelgősség. persze. mimás? de fontos pillanat. legalább annyira, mint az a sárga, mára már üres, focilabda alakú persely, amit nagyapám használt a karácsonyi pénznek, vagy azok az emlékek, amiket nem jegyez se film, se papír, csupán bennem élnek.
s hogy mégsem tud elvonatkoztatni, nem tud mindig tisztán látni, bocsátassék meg. 70 éves. nagy batyút kapott otthonról, nagy batyút adott hátára a sors. ugyan megértem, de mégis luciferi lázadással vonulok majd elébe, s ismét tanulni fogok valamit. mert ennek igenis van értelme. csakúgy mint annak a tanulásnak, aminek hetente kétszer részese vagyok. édes terhek ezek. útmutatók, jelzőtáblák.
a hétvége olyan volt, amilyen. máig feldolgozatlan, de fontos. egyszer talán megértem a pénteki cécót, megértem hogy is van ez a kapcsolatokkal, hogyan működik az a szövetség, amit házasságként fogadtunk el mindannyian. hogyan van ez a nagy öregekkel és az ő véleményükkel. mikor mennyire kell elfogadni őket, s mikor nézhetünk rájuk mosolygó bólogatással. szép volt. magyarnak éreztem magam, s nekem ez fontos. fontos, milyen nyelven, hogyan s kihez szólalok és szeretném, ha legalább olyan tisztasággal szóljanak hozzám az utódok. hogy közvetlenek, vagy nem, mindegy. merthogy a márciusi megemlékezés újranyitotta a könyv azt a fejezetet, amit a rohanásban feledni hajlamos az ember. mert a sajátjainkon kívül egy dologról sosem szabad megfeledkezni, az elkövetkezőkről. a mi felelősségünk, hogy milyen lesz a jövő. hogy lesz-e benne helyünk, s hogy amit örökül kaptunk, nem csak történelemkönyvek és tanulmányok lapjain virít majd feledhető igazságként.
s hogy kivel élem majd meg ezt, kivel teljesítem ki, az maradjon a jövőé. de tudom, hogy eljön, ott lesz. egy személyben vagy közösségként? nem tudni. bízni és remélni kell, hogy ez vagy az jön el, azon az órán, cinkos mosollyal repülünk vissza arra a bizonyos ágra, hogy megérte.