2016. november 14.

leld kedved benne, toffee f.cking good

sosem értettem, hogy a cheesecaket (sajttortát), aminek minden alapanyaga konyhakész, miért kell még megsütni (majd egyszer elolvasom). úgyhogy tegnapelőtt nekimentem egy karamellás verziónak. íme a mai állapot két személyes fogyasztás mellett.


így készült:

  • korpusz: egy csomag zabfalatot ledaráltam és cca 15 deka olvasztott vajjal elkevertem, majd egy tortaforma aljába nyomkodtam.
  • krém: 30 deka tejkaramellát kevés vajjal (5 dekányi) és tejszínnel (cca 1 deci) felolvasztottam. ezt elkvertem 75 deka hideg mascarponéval.
  • tetejére: cca 5 dekányi tejkaramella kevés vajjal és tejszínnel felolvasztottam (a tejszínt legközelebb mellőzöm, túl folyósra sikeredett) és a tetejére öntöttem.
  • egy éjszaka a hűtőben és aztán rács mögé zárni
#gasztroorgazmus

2016. február 16.

"and the oscar goes to..."

filippínó-ország, 2. nap


#morgenka és indul a nap

a céges dolgokkal nem fárasztanék senkit. eléggé lefárasztott engem is.
mikor beköpték, hogy este 7-től egy díjkiosztó ceremóniára vagyunk hivatalosak, akkor jött a "na, jó! hogy szó ne érje a ház elejét..." és hasonló gondolatok. az egyik helyi kolléga még viccesen megjegyezte, hogy lennék-e zsűritag. mondom, hápeee! akkor még azt hittem viccel...
becsorogtunk az esemény helyszínére és mondom, azért vécére csak elmegyek, hátha tényleg a "zöld asztalnál" kell helyet foglalni. balra egy szoknyás piktogram, jobbra egy szoknyátlan. megyek be, odabent meglepően férfias nő parókában. kimegyek, megnézem még egyszer. tényleg ez a férfi.
a piszoárok körül forr a levegő, férfiak húznak szoknyát, dobnak mékapot és örömtől düledező szemekkel vigyorognak a tükörbe majd egymásra. azannyát!
már-már leültem volna az előadóteremben, amikor szólnak, hogy "pítör"... kezemben az értékelőlap, ott lesz a helyed. lip-synch a versenyszám (nálunk ez tátika címen futott be valamikor a kilencvenes években). jó, rendben.
a díjátadó elkezdődik. üvölt a zene, a színpad üres, a rivalda bekapcsol és a terem végén egy nőnek öltözött férfi előadó "lipszinkel" keményen.


"váddá...?!"

aztán rájövök, hogy hol is vagyok, előjönnek az összefüggések, a magányos menedzserek motivációja az ázsiai szigetek meglátogatására. minden világos. nincs kérdés, zsűrizés van.
hat fellépő. két csoportos (spice girls, backstreet boys - ők lányok), a többi pedig travishowkat megszégyenítő dívareptetés. újabb megvilágosodás: egyetlen férfi vagyok a zsűriben, fehérbőrű, európai, szőke... az agyamban peregnek a zsolozsmák, kopik a rózsafüzér: ne, tina, ne az én ölembe, légyszi, légyszi, légyszi! megúszom. a spice girls nagyot alakít, 96%-al viszi a pálmát, üdvrivalgás, megérdemelten.

vacsorára a helyi "kisbótba" veszek valamit, amit nem tudom, hogy mi, csak jól néz ki. a tábla azt írja "shrimp" - szóval rák. az volt. csilis olajjal és szójaszósszal egész ehető.


éjjel kettőig meló ("i love my job") és ágy... reggel gyomorkorgásra kelni, kialvatlanul: #priceless
a kolleginával együtt robogunk a melóba. kérdem, reggeliztél? nem, úgyhogy enne. mit, drága? mekit! nem osztozom. filippínő mcreggeli.


mit rejt a fehér zacsi? ázsiát látogatók és angolul tudók előnyben. a többieknek mutatom:


ladies and gentlemen! rizsa. ez itt ázsia.

csókjaim! este vagy holnap jelentkezem. puszicsokooor!


2016. február 15.

azoknak, akik még életükben szeretnének az isten lenni

"jé, zabfalatok?!" - kiált felém valaki hajnali egykor a dubaji reptéren.
felnézek, mosolygós, vörösre festett, csontos ötvenes hölgy, tágra nyílt, kék szemekkel.
"tetszik kérni?"
aztán szóba elegyedünk. (az, hogy minden reptéren megtalálnak a magyarok, már nem lep meg. elvégre nomád nép vagyunk, puhul a hús a nyereg alatt, meg így).
a hölgyről megtudom, hogy delhibe igyekszik tanítómesterhez. előtte elvonult - csendesen. megvilágosodott meg így. idézem: "ezres skálán ő már hatszáz környékén jár"
nem tudom, mi a megvilágosodás mércéje, van-e nemzetközi megvilágosodási intézet és hol tartják az etalont, de mindegy. mindenki elmondhatja, azért vagyunk emberek.
hallgatom tovább, bár gyanús, hogy ő azt mondja, nincs mit mondania a világnak, mert benne már sem a rossz, sem a jó nem él. ő csak van.
értem én, hogy van olyan, hogy valaki mindent felad, hogy még éltében semmi lehessen és abban látja a kiteljesülést... de tovább hallgatom.

apropó, hallgatás. a jó múltkor olvastam egy céges anyagban (vagy az is lehet, hogy én tettem bele):


(ha beszélsz, csak azt ismétled, amit már eleve tudsz. de ha hallgatsz, valami újat is tanulhatsz)

szóval, hallgatom a hölgyet és próbálok tanulni, összefüggéseket keresni meg így. boldognak tűnik, elmondja, hogy bűnöző volt és kurva (ezt ő mondta), de most szent (ezt is ő). aztán feladott mindent és mindenkit és azóta boldog, utazik, pedig havi negyvenezerből él (mármint forintból, merthogy pesti). és a havi negyven után beindul a gépezet: jönnek az összehasonlítások. hogy a szomszédnak ennyi meg annyi van. és hogy ő mennyi embert gyógyított - mindezt ingyér' és még "nála is zabáltak", de tőle senki nem kérdezi meg, hogy mit fog enni és miből fizeti ki a cirkó javítását, amikor épp elvonul négy hónapra mexikóba, hogy körbefeküdjön egy szent hegyet.
hmm... akad ki bennem a "mifaszvanveled-jelző", de persze tovább hallgatom. hátha csak egy pillanatra billent ki a szent ekvilibrium és amúgy tényleg semmi, semmi, de semmi baja. valóban nincs benne se jó, se rossz, csak van.
számomra ismeretlen tanítómesterek sora, gangesz meg hasonló szent folyók és tavak, ő és a madonna (igen, az hegyescsöcsű melltartóban vonagló énekesnő), szóval hogy ők ketten az egyetlenek, akik fehér nőként a világhírű jógi vezetésében...
ugyanerről a jógiról pár gondolattal később kiderül, hogy egyébként nem is akkora kápó, csak azt hiszi magáról. madonna meg eladta lelkét a pokol erőinek, hogy híres lehessen.
már várom, hogy lesz-e chemtrail vagy idézet a mindenegyben.hu, esetleg tisztavilagtudat.hu tudástárából, de annyira szeretném szeretni, hogy tudatosan kikapcsolom a "rieliticsekk" vezérlőmet.
elszívunk egy cigit, mert ő amúgy már nem, csak ilyenkor...
közben szóba kerül a család: egy kilencvenéves anya groteszk képe (porszívócső, sodrófa), érettségizett és akkor szülte (visszaszámolva 39 évesen), egy szocialista érdemrendes apa, aki ezt nem bírta, hát ivott. egészen addig, amíg szíven nem szúrta magát. a férjétől is elvált, mert minden férfi csak szaporodni akar.
tudom is én, igaz-e. biztosan az. különben nem lenne ennyire megtört és ennyire "jóra vágyó" a hölgyemény, de hogy a jó és rossz harca rohadtul nem hagyta el és rohadtul nem csak kívülállóként figyeli az életet, míg benne nyugalom (párdón, a semmi honol), az biztos.
egy lelkileg leszőnyegbombázott asszony, aki mert valószínű nem bírta tovább vagy nem akarta tovább folytatni, így kilépett a realitásból és most épp a megvilágosodás, bocsánat istenné válás vagy istennel való összeolvadás fele lépeget, mert az úgy jó (legalábbis jobb, mint az a mocsok, amivel már nincs ereje szembe nézni).
gyógyított, könyvet is írt, de őt "mindenki átbaszta", úgyhogy most már nem számít senki és semmi. csak Az út. havi negyvenből úgyse lehet rendesen élni, a gyógyítottak meg sajnálták a kezelésenkénti hatot, úgyhogy ők se érdemelnek semmit.
hogy kinek, mi a tanulság, döntse el maga. én azt gondolom, hogy egy "normális" élethez két dolog kell: őszinteség és feltétel nélküli szeretet. mindkettő adva és kapva is.
én szívesen lettem volna őszinte, de ő azt nem akarta hallani. úgyhogy marad az, hogy szorítok. hátha delhiben eszébe jut, hogy a mű és csiszolatlan szédítő, de a valóság - mégha karcos és büdös is - mégiscsak szerethetőbb.

aki meg elolvasná a hölgy könyvét: link.