bár a próba is elmaradt és istenigazából semmi sem úgy történt, mint ahogy azt anno beterveztük, azt hiszem nyugodt pillákkal hajtom nyugovóra a fejem. hosszú idő után alkotói szeszély kapott el, s még a nőnapi virágok is kiosztásra kerültek. ha jobbra nézek, a konyhából csend és nyugalom árad. nincs mosatlan, csak a szükségesek állnak szépen-sorjában, s minden tiszta. tudom, hogy bagatell dolgok ezek sokunknak, de nekem most igenis fontosak.
elfogyasztottam egy szilvát, két házmestert és egy kisfröccsöt (utóbbit szigorúan csak azért, hogy ne szárazan szívjam a cigarettát). közben szóba jött ezaz. kezdtük a politikával, átjártuk a történelmet, s szóba jött maga is, mári. (azért írom így, mert valahol tudom, talán remélem, hogy olvassa, amit írok - s így utólag is köszönöm, hogy nem felejtette el a 10 liter andrét, amit az osztálytalálkozóra vagyok kénytelen rezerválni).
hát akkor menjünk csak szépen sorjában. cikáznak ugyan bennem a gondolatok, de majd szétcsapok köztük a gondolatbeli ostorral és azokat, amik megkeserítenék az éjszakát mellékvágányra parancsolom.
politika. igen, igen. pénteken megszólított egy magát polgármesternek jelölő házlakó-társ. nincs is ilyen szó, de mégis kifejező. terveiből vajmi keveset árult el és mégis oly sokat mondott. bizonyságot tett amellett, amit már egy ideje helyesnek hiszek. itt a helyem. nem hiszem, hogy valaha is sikerül majd beolvadnom abba a közösségbe, ami iránt rimánkodva teperek, de nem baj. mégiscsak jó választásnak tartom. és ha tíz év elteltével majd azt mondom, miért épp így, talán itt lesz még ez az írás, ami eszembe juttatja egykori önmagam. vissza a péntekhez. kérdezte, elkötelezett vagyok-é. ha most válaszolnom kéne, barokkosnál barokkosabb gondolatokat ömleszthetnék - az egyébként számomra nem tetsző - dohányzóasztalára, de hálisten nem így történt. mondtam, nem, de bárkit szívesen támogatok, még személyes ellentétekkel dacolva is, ha olyasmibe fog, amivel egyetértek. függetlenül kell végigjárni ezt az esztendőt, hinni abban, hogy amit értékként magamban e pillanatban megfogalmazok, azért nem kell majd szembeköpnöm önnön magam egy január elsejei napon. nagy mocsokságok, nagy forrongások vannak készülőben, s azt hiszem, bármilyen beleszólási csábítás felesleges, illetve nem helyén való. a legjobb védekezés ebben az esetben a pártatlanság. meglátjuk, meddig tart ki.
ez a fajta pártatlanság sokszor veszélybe kerül. igen, mári, maga miatt is, meg amúgy is. ha ideköti magát az ember, vállalnia kell a vele ülők kínját-baját is. ott van példának az öreganyám. tisztelem őt és szeretem. azt hiszem sose volt ennyire szoros a kötelék és talán sose volt ennyire reálisan szoros. nem azért szeretem, amit mond, amit csinál, hanem ahogyan csinálja. és azt hiszem ez a legnagyobb bölcsesség, amire meg tudott tanítani. őszintén, de céltudatosan megy előre. nem gázol - mégha egyeseknek most ez az érzése is. kiszámítható, mert őszinte. de mégsem sebezhető, mert hite van. szép tulajdonságok. egyszer talán...
nade, váltsunk témát. itt az én nagy magányos valóságom. ami ugye nem remetei, mármint a magány. de mégiscsak az. hiányzik a társ, de mégsem. azért nem, mert nem tudom elképzelni. elszállt, mint a felhő. lehet, hogy ez is csak egy tudatalatti védekező mechanizmus a közelgő brünni kiruccanás előtt. kitudja. én most még nem, csak sejteni tudom, hogy az idő előrehaldtával ez a fajta hóbortosság csak mélyülni, színeződni fog. de semmiképp sem tudok majd szabadulni tőle. ne várj túl sokat, mert hoppon maradsz - mondják. de akkor csapjam be saját magam, egy életen át nyeljem le azt, amit az első pillanatban tudtam? nem, ez nem én vagyok. ha máshoz nem, legalább ennyihez tarstam magam. nemde?
a mai nap nőnapi valójának apropóján jut eszembe: az önzetlenség nagy kincs, tanulni kéne még. szokni, s megszeretni. azt hiszem jó az út, csak ne, ne jöjjön megint egy mellékvágány, nem akarom.
érzelmezni, ez volt a nap egyik slusszpoénja. hogy mit is jelent, azt úgyis a többiek döntik el. de legalább ketten már tudjuk, mikor használatos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése