Deszkák

A színészek azt mondják, azért szeretik a jelmezes próbákat, mert a jelmez tudja a szöveget...
Ma este ismét próba volt a 86-os, mostani állapotában kissé viseltes kultúrházban. Ott álltak a hétfőről otthagyott kulisszák és újabb kellékek, díszletek érkeztek a színpadra. Kezdjük belakni. Aztán, hosszú idő után végre sikerült kimenekíteni a Regencében tárolt jelmezeket. És ahogy megláttam őket, hozzájuk értem olyan volt, mint a filmekből ismert látomásos jelenet. Amikor egy, természetfeletti erővel megáldott vagy megátkozott illetőnek, egy tárgy érintésére egy egész történt viharzik át az agyán. Asszociációk csattognak, repkednek, egymással versenyt futva, s te nem tudod, melyiknek örülj, melyiket csípd el és játssz vele tovább. Megmagyarázhatatlan érzés ez. Ha nem színházi hasonlattal kellene élni, olyan ez, mint mikor egy elhúnyt szeretted egykori ruhadarabját, tárgyát látod újra. Mint mikor nagyapám minden karácsony előtt levette a ruhásszekrény tetejéről a sárga focilabdát formázó perselyt és a sokadszorra sebtapasszal újra ragasztott zárat feltörve, kiszóródtak a tízesek. Nagyapám már meghalt. A sárga doboz viszont még mindig régi helyén, a ruhásszekrény tetején áll, s nincs az a karácsony, amikor septében meg ne lesném, ott van-e. Történetet hordoz, emlékeket ébreszt, a jelen valóságává téve az egyébként régmúltként elkönyveltet.

A színpadon ismét kalapban és zakóban, az oly szeretett fekete keretes, üveget hiányoló szemüveggel az orromon kezdtem el kibontani a dobozokat. S itt is, mint karácsonykor a sárga labdával, újra megtörtént a csoda. Rózsa úr kék monterkáját (munkaköpenyét) kezemben tartva, egyszer csak bevillant: "Maga az Nyúl? Ráér ma este? Meg vagyunk hívva egy gyönyörű nőhöz." Mintha ma lett volna. S csak egy tárgy kellett, hogy újraélessze. Az idő megállt, a tér forogni kezdett, s ott láttam a színpadon, ahogy fogja a telefont és magyarázza képzeletbeli kollégájának, hogy ma este márpedig ott kell lenni. Zsabók, hálóingek, kosztümök, öltönyök, kalapok. Kívülállónak kopott, viseltes, használhatatlan, kidobnivaló ruhadarabok. Nekem történetek, nagy nevetések, veszekedések, éjjel átcsászkált utcák, sírás és öröm. Gyomort összerántó idegesség és a nagy megnyugvás, az eufória, ami akkor történik meg, mikor a függöny végleg behúzódik. Leírhatatlan pillanat ez, talán a legszebb érzés, amit fejét színházművelésre adó átélhet. Az alkotás vége. Igen, így a kettő együtt, s nem párhuzamban. Ellentétben. Alkotás, egy teremtő folyamat a maga történeteivel, titkon jegyzett eseményeivel és érzelmeivel. S annak vége. Felemelő érzés résztvevőként látni, mi lett belőle, de mégiscsak vég. Egy nagy pont a mondatok végén.