hajnali resume

éjjel fél három van. tervekről, álmokról beszélgettem idáig. s tervek, álmok jelentek meg a színpadon is ma este. a véletlen úgy hozta, hogy színházzal kezdődött és végződött ez az este. most épp a vígszínház honlapját lapozgattam. s mit ad isten, ott egy munkaajánlat. igazgatói asszisztenst keresnek. elvárások a szokásosak: angol nyelvű kommunikáció, színházi tapasztalat, szervezői képességek. háromból kettő, mondhatnók... de mégsem. pedig mennyire szeretném, mennyire jó lehetne... egy álom teljesülne. oszt mégse lehet. az ember azt mondhatná, hogy szabad vagyok. hisz se kutyám, se macskám, és mégse vagyok az. fura az élet.
igazgató asszisztens. tudjuk, ki ma a víg igazgatója. igen, igen. az oly sok port kavart eszenyi enikő. egy álomkép, számomra az. egy megtestesült energiabomba, színész, rendező, asszony, nő, szerető, ember, igazgató, marketinges... és még sorolhatnánk. elfogult lennék? igen, az vagyok. sok mindennel vagyunk elfogultak. ha a családunkkal, azt mindenki megérti, ha egy idegennel, akkor szimpla "rajongásként" titulálják a dolgot. még ha az is, az se csak egy sor az értelmezőszótárban. olyan mint egy szín, árnyalatai vannak, mondanivalója, fénye.
tehát a színház. egy álom. beteljesületlen ez is, mint sok másik. de ettől tud álom maradni. és amíg álom marad, a valósággal ellentétben, újra- és újraélhető, tervezhető, átgondolható, színeződik, új dimenziókat kap. kicsiben ugyan megvan, mert itt van nekem a mi, rózsa(szín)ház névre keresztelt, kis botcsinálta társulatunk. hülye név, perszehogy az. így utólag már egyértelmű. de üzenetet hordoz, mint ahogy az is, miért áll hetente kétszer három órát együtt színpadra három generáció. nyolc olyan ember, aki nagy valószínűséggel elment volna egymás mellett az utcán. kis falu révén köszöntöttek volna, tudták volna egymás ilyen-olyan dolgait, de nem hiszem hogy valaha is beleláttak volna a másikba. most is csak ízlelgetik egymást, de akarva-akaratlanul is tanulnak egymástól. az öregektől csomagot kapunk, évtizedek tapasztalatát. mi pedig tisztelettel bánunk velük és megtanulunk őszinték lenni, így együtt.
a mai próba sok-sok kis csomagot akasztott ismét az ember vállára. nem mindenki találta meg a maga kis csomagját, talán csak szégyellte felvenni vagy nem akarta... ki tudja. mindenki döntse el maga. igen, akasztott. ezek kedves terhek. súlyuk alatt az ember nem meggörnyed, hanem kiegyenesedik. egy kicsit hátrahúznak, ezáltal adva tartást. régiek, megsárgultak, néha szárazak, vagy épp értelmezhetetlenek. egy olyan korból jönnek, amit ma már kevesen vagy csak részlegesen értünk meg. ha magunkra vesszük őket, egy kicsit cipeljük és meg-megállva az ajándékozóval együtt bogozzuk ki a madzagot, tépjük fel a csomagolópapírt, csodák röppennek ki. nem szépen sorjában, rajzanak. egyik a másikat kergeti, kikerüli, nekiütközik. örülök, hogy sok más kis csoda mellett, ezt is meg tudtam látni.
jutalomjáték. rejtő jenő, 30-as évek, egy vígjáték korabeli pesti polgároknak. talán ma már pesten se állná meg helyét, s egy véletlen folytán mégis itt landolt, gellében. az az érdekes rejtőben, hogy - számomra - olvasva viccesebb, mint színpadon. rengeteg leírt, de szinte eljátszhatatlan poén, rengeteg fantázia-játékra építő szituáció. s akkor nézzünk a másik hozzávalót. lelkes falusiak. emberek, a maguk múltjával és jelenével. amelyből kiszakadva vagy néha-néha abból építkezve próbálnak tenni. örömet adni és kapni. ki-ki a maga módján.
s mint minden jó receptnek, ennek is van egy harmadik összetevője. egy, sokszor fölöslegesnek titulált valaki, aki az egészet összefogja. aki hangokból dallamokat csihol, emberekből társaságot, deszkákból színpadot, szövegből karaktert, hátrányből erényt. s ma történt valami. hosszas nógatás, egyezkedés és civakodás után, leültem a nézőtérre. s valami miatt mindenki megértette, miért ülök ott. egyszerre jellemek születtek, mosolyok villantak, értő bólogatásokat látott az ember és a "még egyszer onnét, hogy..." nem fájt, az "ez jó, tartsuk meg" pedig előrevitt. boldog voltam, magyarázatot kaptam, értelmét a dolgoknak. úgy érzem, egy ponton, mégha egy pillanatra is, de újra megszületett az, amiért érdemes. nem nekem, nekünk. bízom benne, érzem, úgy van ez, mint a tűzcsiholással. ha ott a szikra, fújni kell, hogy loboghasson. fáradok, de nem szabad feladnom, nem akarom.

kéz s lábtörést!