in memoriam

"igen, igen mári. maga megint győzött. ismét igazolta a saját igazát. ugyan nem igazságának helyessége volt a döntő, inkább a fáradtság és a belőlem szóló csüggedés. nem baj mári. igazság nem egy van. annyira relatív ez, mint bármely más érték a világon."

89-re emlékeztünk hétfőn, a kultúrházban. az eseménynek örültem, nagyon is. a helynek már nem igazán. egy újabb bizonyítéka annak, hogy az általam fontosnak tartott értékek csupán számomra fontosak vagy nem szolgálják eléggé mások céljait. ez az est során is többször is igazolódott.

fél hetes kezdés helyett már fél hatkor ott voltam, illetve fél hat előtt. a kommunizmusból nem csak az azt eltörölni kívánó röplapok maradtak meg. ugyanaz a tábla hírdette most egy dicső novemberi nap emlékezetét, amit anno pártprogramok kifüggesztésére használtak. ennyire nem mozdultunk?
deus ex machina, hogy öreganyám is fél hatra időzítette értekezését. kissé szórakozott hangulatban érkezett. a kezében libegő nájlonszatyor természetesen nem csupán nyugdíjas kellék. célja van. nem is váratott magára sokat. megjelent az a pár hónapja megismert "kordokumentum", amelyben még nyugdíjas kora előtt álló pártvezér titkárnőként buzdítja kortársait az összefogásra, a karzatot meg az önvizsgálatra. nagy szavak voltak ezek - mint később megtudtam.
ismerem őt annyira, hogy tudjam, miért fontos ezt felolvasni. a neve is elhangzott, hálisten. nem önfényezés lett a vége. mégha az is lett volna, érthető. hiszen magában hodozza a szomorúság, a meg nem értettség és az elveszett jövőkép üzenetét. hogy mi lett volna, ha... ki tudja? már csak feltételezni tudjuk, hogyan alakultak volna a dolgok. viszont én hálás vagyok, hogy nem úgy lett. akkor nem itt ülnék, nem tudnám, ki ő, ki az anyám, ki az apám. talán értelmiségiek meg nem értett gyermeke lennék. egy csavargó, iszákos. talán nem nagy különbség - gondolhatnók. de mégis. van egy olyan érték, amit annyi keserűség, még a mári jól célzott rúgásai sem tudtak ki ölni belőlem.
büszke vagyok. rájuk, a múltjukra, a jelenükre. nem kell szégyenkeznem. persze, perszehogy vannak fájó pontok, el nem feledhető mozzanatok, amit "nem tennénk ki a kirakatba." istenem. az ember gyarló. elbotlik. mint a ló, aminek négy lába van, mégis.

szóval 89, emlékek. nagyjából két generáció van a teremben. a mamához hasonló nagy öregek, akik ott bábáskodtak a volt rezsim születésénél (talán az örökül kapott alázat miatt nem is nagyon lázadtak) és ugyanúgy segítettek megbuktatni azt. "ó, szent együgyűség"? nem. nem gondolom. alázat. az a fajta tudás és érzelmes tisztelet, amiből még én is kaptam egy hintéssel. nem szelet ez már, rég nem. nem is lehet. viszont érzem, mi ez. néha értem is.
viszont bennem már más ideák bolyonganak. ott van az örök lázadás angyala, lucifer. nem feltétlenül rossz ő sem. inkább kérdőjel. tükör. sőt mi több, ha tükör, fordított. tükörképünk nem olyan szokatlan számunkra, mint a való való. mondjuk egy fénykép, egy filmfelvétel. na, az igazán a kemény dió.
szóval ott voltak a nagy öregek meg a mostani negyvenesek. azok, akik diákként élték át azt a bizonyos 89-et. hogy mit fogtak fel belőle akkor és mit színezett tudatossággá az emlékezés? végülis mindegy.

sok aspektusa volt ennek az estének. ott volt az a bizonyos erdélyi segélyszállítmány. négyen a limbóhintón, gyufa nélkül. kovi, az örök példakép. külön fejezet. nagy valószínűséggel sokrétű volt az indíttatás, ami azt mondatta vele, vigyünk segítséget erdélybe. arra elég volt, hogy pár nap leforgása alatt koszorús bélát, zöld pali bácsit meg a gódányt meggyőzve, együtt robogjanak románia felé - az azóta elhíresült limbó hintón (tíz méter, két centi).
az összefogás, amit ők saját szemükkel láttak, aminek aktív részesei voltak, talán elképzelhetetlen. talán egy csoda volt. talán a nosztalgia fátyola minősítette azzá. isten tudja.
úgy van ez, mint a volt rezsimmel, amiből én is csak pár dologra emlékezem. amikor azon gondolkoztam, vajon mit tudnék én hozzászólni a nevem hallatán (máig sem értem, miért említette sosse a nevem). eszembe jutott a sokszor emlegetett törénet. 89-ben ugye én elsős voltam, alapiskolás. arra emlékszem csupán, hogy a "szúdruzska ucsityelkából" hírtelen "panyi ucsityelka" lett.
aztán ha jobban kutatok és külső információkra támaszkodom, van ott még sok minden a tarsolyban. a pesti utak, a vámos spékkel. a mikulást jelentő mandarin-illat és a karácsonyi narancs meg banán.
utólag rögződtek a nevettetően előadott bonos, tuzexes történetek. az évekig tartó autóra-várás, a porta-csempészet, ilyesmi. akkor kapott értelmet a "közel volt a tűzhöz" szókapcsolat. sajnos, ez utóbbi még mindig közhasználatban lévő, valós helyzetet ecsetelő valóság.
de térjünk csak vissza. szóval ott volt a két generáció, a maga fátylával és elhallgatott igazságaival. nagy valószínűséggel abban a korban mindenki cinkos volt. nem, mert akart. mert nem volt más választása. és ott vannak a nevettető történetek. de valahogy kortársaim legtöbbje nem hallott a meghurcolásról, a megtűrésről, a minden áron támogatottságról. nem beszél politikai foglyokról, áhított szólásszabadságról, megakadályozott továbbtanulási álmokról, megfigyeltségről, rendszerellenességről, fekete listákról.

kié a felelősség? talán mindannyiunké. én, hálisten (és maradok büszke), hallottam ezekről. a mi családunk saját bőrén tapasztalta mindezt. s nem tört meg. más események talán elgyengítették, de ez a fajta örök ellenállás nem.
a kortársak miért nem tudják? miért nem hallottak róla? miért nem mondjuk el nekik? csak azóké az ünnep és annak jelentősége, akik ott voltak, akik látták? az ünnep nem egy eszme átadása, az eszme jelentőségének tisztelete? ki fogja tudni mi volt 56, 68, 89? mi volt??? mi az üzenete!!! ki fogja elmondani nekik, nekünk?
az nem lehet csak a mi felelősségünk. a boldog nyolcvanas évek üzenete nem lehet a kedvező jelzáloghiteleké, a házassági kölcsönöké, a megélhetés és a szociális gondoskodás biztonságáé.
egyre nagyobb a veszély. s ha hagyjuk, hogy a szép emlékek, a biztonság látszólagos érzése beködösítsék a múltat, újra kell majd a vízum, újra meg kell gondolni kinek mit monduk, a választásokból szavazások lesznek, a zöld kendőt visszacseréljük vörösre, tervekben dolgozunk, hatalmi célt szolgáló könyvekből tanulunk, befüggönyözött ablakok mellett hallgatjuk a rádiót, vagy épp titkosított csatornán látogatjuk a világhálót.