mikor megszerettél, szálltam, repültem. kalitkát készítettél, én elfogadtam. nyitva hagytad az ajtót, hogy ha kedvem tartja, repülhessek. hazajártam és neked más nótát énekeltem. bezárhatod az ajtót, de etetned kell. elém kell hoznod a világot, hogy ne keressem a kulcsot, ne feszegessem a zárat, ne törjem el a szárnyam, amikor szabadulni akarok. vagy ne hagyjam abba az éneket.

lehetek az a macska, aki a szomszédnál is eszik, de a te küszöbödre teszi az egeret. vagy az, aki az erkélyről bámulja a világot, de a világot így is tányéron kell, hogy kapja. ha nem, belefásul, megszökik vagy leugrik az erkélyről.

köz(ösk)öd?!

karnevál van

még mindig tombol. tombol a buli, sülnek a pogácsák.

"ha kell disznót vágok egy töpörtyűsér'. ha neki lehetett, nekem miért ne lehetne? há' ki vagyok én, hogy nem tudom megengedni magamnak? a végén még azt gondolják, hogy ennek erre se futja..."

közfelkiáltásban hallom, hogy: "cirkusz és kenyér, ez kell a népnek!"

engem ugyan nem kérdeztek... ha szólhatnék, ha érdekelné őket, elmondhatnám: nincs kielégítőbb egy jó beszélgetésnél. de ugye a beszélgetéshez adatok, érvek, saját gondolatok, megfontolt kijelentések kellenek. az meg idő. időt venni meg még mindig nem lehet. sajna. viszont gulyást, pogácsát, bort, fellépőt, azt igen...

"majd ha ott leszek, valahogy visszarakom. mindegy. ha neki volt, nekem is lesz."

másik oldal

- akkor most melyikre kell szavazni?

- amelyikben megbízik.

- de hisz' mind ugyanazt írta...

- hát, ez az...

ilyenkor jön elő a "hit" meg a "bizalom", mert észérvek alapján nincs listavezető. szimpátiaszavazás lesz, uraim! megint. merthogy egyik se rosszabb vagy jobb a másiknál.

akkor hogyan?

ha már a háromból nem lehet, nem tudok, vagy úgy érzem, egyik se az igazi, túllépek rajta. kezdem hátulról.

ott van másik 22, akiből 9-et még mindig lehet. kisakkozok magamnak egy sokszínű bagázst, akiben lesz fiatal és idős, újonc és tapasztalt, pirosfehérződ, narancs meg színtelen. hogy legyen ellenzék, hogy kelljen a vélemény, hogy kelljenek észérvek ellene és mellette, bármi is legyen a döntés tárgya. de legfőképp azért, hogy ne láncreakcióként repüljenek a kezek a levegőbe csak azért, mert Ő - a nagy ő, a vezetŐ - úgy mondta.

ha csak 3-ról gondolom, hogy érdemes a bizalomra és képes a feladatra, hogy engem, választót képviseljen, akkor 3-at karikázok. de azt a karikát nyugodt szívvel és észérvek alapján kanyarítom a papírra.

épp a napokban láthattuk a "nagy0któl", hogy ha nincs ellenzék, nincs változás. fico még mindig kormányelnök és társai is vigyorogva kapják fizetésüket.

merjünk nagyobbak lenni, érettebbek, megfontoltabbak. a változás lent, nálunk, velünk kezdődik.

1 karika az egyiken, legalább 5 megbízható a másikon. ennyi a matematika.

szokenó

"I love people. Everybody. I love them, I think, as a stamp collector loves his collection. Every story, every incident, every bit of conversation is raw material for me. My love's not impersonal yet not wholly subjective either.

I would like to be everyone, a cripple, a dying man, a whore, and then come back to write about my thoughts, my emotions, as that person. But I am not omniscient. I have to live my life, and it is the only one I'll ever have. And you cannot regard your own life with objective curiosity all the time..."

szívtakarítás

estve van, nagyon estve. nem órában, történésekben mérve. valami azt mondja, változás lesz. nem pozitív és mégis az. szükséges bumm. nincs világégés állapot, nincs bubus meg mumus, csak érzeni, hogy itt a változás szaga. a megpróbáltatás ideje. evvan, tyerekek, evvan.

ma: regence kitakarítva, másnaposság így éjfél előtt néhány perccel a negyedik sztaráccsal leküzdve. holnap munka és kissé okádás-fíling. szép vót ez a nyár, visszagondolva, az egyik legszebb. szerettem. és szeretném. és sajnálom, hogy nem szerethettem annyira, amennyire szerettem volna szeretni. odafigyelésből elégtelenre vizsgáztam, önépítésből majdnem jelesre.

otthon tekerednek-bonyolódnak a történetek. beleszólási jog: kérdőjel. és az is marad. majd tán a sorsnak nevezett mindenfél elintézi és irányt mutat. rábízni magam gyávaság? nem hiszem. bár egy héten belül harmadszor nyusziztak le, de mégsem hiszem, hogy az lenne. eddig, az a hatodiknak nevezett érzék mindig jó utakra terelt. ott volt akkor is, amikor én már rohadtul nem. szeretem az őrangyalom!

itt és így és most, csakezt: http://youtu.be/f25EzMzvflQ

idegenek?

épp elhelyezkedtem a busz bal hátsó sarkában (felszállásnál jobb hátsó), a telefonom zsebembe préselésével vívott harcot is letudva fölcsaptam a skarlátot, amikor egy sárga ruhás hölgyemény tipegett fatalpú cipőjében hátrafele az őt követő langaléta, szőrös férfikezdeménnyel. "jobb helyek híján, biztosan mellém ülnek majd" - gondoltam és lapozni kezdtem, melyik karinthy szösszenet lenne a legmegfelelelőbb egy kedd esti fagylaltozás előtt. lopva néztem csak a lány arcába, amikor újra megtörtént az a mosolyogtatóan meglepő tekintetkapocs. "peti?" - kérdezte. ha nem tette volna is ugyanaz a bárgyú, mosolyra gördülő száj és csillogó szem jelenik meg az emberen. régi ismerősök, akik közül megint csak én nem tudom, kik is vagyunk valójában. "mi újság, hogy vagy?"-ra jön a megszokott, frappánsnak szánt, ám annál szánalmasabb, időjárást és munkahelyet poénokkal fűszerezni kívánó válasz-féle. aztán egy "és veled?" majd mindenki visszatér a maga kis világába. én a könyvet bújom tovább, ő a telefonjával bíbelődik. az ember ilyenkor nagyon koncentrált művelődést mímel, miközben félfüllel néhány szófoszlányból igyekszik kideríteni, ki is lehet a másik. nem derül ki. az viszont a napnál is világosabb, hogy a férfikezdemény és a lány kapcsolata inkább a sárgaruhás, fatalpú tipegő érdeme. ma este sem találkoznak.
még tavaly nyáron egy kocsma udvarán beszélgettünk barátokkal a párkapcsolatokról. akkor tettem fel a már rongyosra ismételt óhajt "én is akarok már gyereket", mire fogadott nővérem négyéves kislánya ezt mondta: "pepe, ha gyereket akarsz, tegyél ki kockacukrot az ablakba és hoz neked a gólya". tegnap az anyumkámtól kapott csészesereglet cukortartójában kockacukrot találtam, kettőt tettem ki egyet a babának, egyet az anyukájának. folytköv?

ha már a bodobácsok sem járnak párban, minden elveszett

vannak szók, sokak, lejegyzettek...
vannak érzések, sokak, ki nem mondottak...
vannak törénések, sokak, meg nem értettek, de el nem feledettek...
mi lesz, ha már a bodobácsok sem járnak párban?

ehune. megtörtént. sok minden azóta. majdnemhogy felnőttként könyvelhetnők el magunk, oszt mégse, mert mindig vannak felnőttebbek. kedvenc karinthy-hasonlatomhoz folyamodva: "ha egyedül vagyok a szobában, ember vagyok, ha bejön egy nő, férfi leszek, ha kimegy, ismét ember letem" (persze nem szó szerint, mint ahogy az tőlem megszokathatott).

sok minden történt azóta, hogy utoljára itt, így... eseményeket nem sorolnék, mert ugye mint azt újfent megszokhatnók, azokra teljes egészükben és tárgyilagosan, természetesen nem emlékszem. érzelmezek. mi így hívjuk. hogy mi is ez? aki látja, átérzi, érti. ha úgy tetszik érzelmezi.

lement egy darab, véget ért egy félév. nehezebb volt, mint egy szemeszter. többet is adott annál, vagy legalábbis hasonlót. most az elégedettség és lelkesedés helyett csalódottság, undor, gúny, rácsodálkozás és megannyi más sehova sem tehető érzés van bennem. jó ez? hátperszehogy! ismét egy lecke, ismét egy lépés azon a bizonyos sárga úton, amit egy képzeletbeli nyuszi jelez előre. szerettem, szeretem őket. fenntartások? vannak is meg nem is. tudom kik ők, és ha ellenem, maguk ellen cselekszenik is, a legnagyobb rosszindulatra is az a válasz "de ő ilyen". és akkor a háromszázas pulzus felett ismét győzedelmeskedem.

politika is van és barátságok hullanak szét, állnak újra össze, váltanak köpönyeget és megerősítődnek. ésszel felfoghatatlan szálak gomolyaga válik egyszerre elfogadhatóvá. két gyógyszerrel: érzelmezés és kakukk-mivolt.

valamikor valahol - persze, mára már az emlékeket kicsit kiszínezve - ezt hallottam: a lelkek kakukkok formájában ülnek egy fán, amit életfának hívunk, s ami összeköti a lentet a fenttel. az alant a fővel. s ezek a kis kaukkok várnak, kivárnak - ha úgy tetszik. hogy egyszer leszülessenek. nem azért, mert az a kettő megfontoltan döntött, hanem mert az a bizonyos kakukk volt megfontolt a választásánál. odamegy, ha úgy tetszik "leszületik" és teszi a dolgát. azt a feladatot, amire önön maga válalkozott. hogy mi ez nekem? még nem tudom, kapisgálom. egy dolog viszont mára majdnemhogy világossá vált: az a kakukk mi vagyunk. úgy ahogy azt a magunk kis csomagját anno magunkkal hoztuk. a jót s a rosszat egyaránt. ha magunkat adjuk, nincs túl nagy baj, nem is lehet. ah vállaljuk nézeteinket, érzéseinket, s őszintén fordulunk a világ felé, mégha pofára esünk is, nincs az a tükör, amibe ne nézhetnénk bele.

tegnap majdnem azt írtam egy kvázi-ismerősnek, vegyen egy tükröt. mert ha belenéz és nem hányik tőle, nem kell többé keresnie engem. aztán a sors fintora, hogy ugyanaznap ismét kiküldhettem volna ezt az üzenetet. a baj csupán annyi, hogy nem értették volna meg. egyikük sem. az első önhibáján kívül, a másik saját balzsamában fetrengve képtelen rá. nem nyitottak, nem érzelmeznek. mi több, még ésszel sem jutnak odáig. kár értük, vagy nem?

politika. botrány-dumaparti-dunaparti-bulvár-pletyka-sztárhegyek.
botrány: van elég, oszt még csiholnak. azok, akik a felső vezetésre újjal mutogatnak, ugyanazt teszik rebbenéstelen arccal. úgy cserélik meggyőződési köpönyegük, mint mások a zoknit s mégis nyugodtan alszanak.
dumaparti: a duma oroszország parlamentje, ha nem tévedek. szónoklatok tömkelege, tettek hiánya. legalábbis ez így volt-van elkönylveve. tán, ezért is a magyarítás. ebből is kaptunk eleget tegnap. szent ügyek mögé búvó alantasok - s mint azt megjegyezni illik, s jelen esetben is helyénvaló: tisztelet a kivételnek. persze, maradhat a duma, de akkor ne párbeszédnek hírdessük!
dunaparti: ugye nekünk (ha másnak nem, kettőnknek) van egy dunántúlink. azért így, mert nem inneni. nem a mienk. a dunán innen és túl is vannak ilyenek. akik bár a mienknek kiáltják ki magukat, populista-szemellenzős lépések mögé rejtik saját érdekeiket. aztán ott a másik oldal, aki ugyanannyira mostoha, mint az édes. anyának egyik sem nevezhető. egy anya nem löki ki-el kölkét. részemről: maradok tisztelettel!
bulvár-pletyka: falu = van belőle több is a kelleténél. alkoholba és gyógyszerekbe menekülő nők és férfiak, máshol szeretetet kereső "egyedülállók", zabigyerekek és vécés inflagrantik tömkelege. belefér. ez még bele.
sztárhegyek: felvonultattak. önjelöltek ugyan egytől-egyig vagy eszközei egy önjelöltnek, de azt hiszem, ezzel ki is állították saját bizonyítványuk. persze, ne feledjük, aki megalkuszik és azért nem szól, ugyanúgy cinkos. hogy egy ma esti példával éljek: miben különbözik az, aki kívánja a másik halálát, de nem mondja ki, mint az a feleség, aki férjes "cseresznyézés" közben másra gondol. gondolatai ugyanúgy értékelik. csilli-villiből köszönöm, elég.

kérés. legyen eme nemzet vezére emberes. tetézze letéteményt, tettét kellemes érzelmek hegye. ne legyen ellentéte, mert felesleges, de, mert kell, nem szeretett emberekkel leljen békét. ellenségével ne keressen veszekedést, de megértést. legyen vezetettek cselédje, s nemes cselekedetek vezére. tegyen mérlegelve, de szeretettel embere ellenében. s mert esetenként kell, legyen szerfelett, gyermeteg, elengedett, lezser. de ennek ellenére, mert kell: értelemmel s szeretettel vezesse népét.

vegeta

ő az első lakó a balkon ládáiban. ha kibírja, örök emlékezet. nem volt üvegház és pokróc, az elképzelt banánfák és a fejünkre rondító papagáj-palánták is hiányoztak. a nap se sütött, kiderült, hogy kevésbé vagyunk szeretettek, mint mások és mégis eléggé. hogy a hibiszkusz valakinek kínai rózsa, közben meg csipkerózsa. hogy a köbdögség fontos és mozgatórugó. hogy ugyan nekünk muszáj, mégsem kell mindennek és mindenkinek megfelelni - talán. hogy ugyan vannak közös gondolatok, de azokat akkor és annak kell kimondani, akivel közösek. hogy néha talán jobb lenne tartani a szánkat, de sose bánjuk. hogy a vasárnapi vacsorát, amit mindig megígérünk, hogy felvesszük, sosem vesszük fel. hogy a beígért sörözéshez két ember kell és vannak elnéző, és ok nélkül is megértő kakukkok. hogy vannak a saját vesztükbe tudatosan rohanók és még sok más... pölö az, hogy magyar ének mellett az ember nem tud magyarul írni és hogy néha jólesne, ha lenne egy amelie cd tartalékba... na meg a szokásos három pont.
minden nap elhozza a maga kis csodáit, nyilasmisi pakkjait. amit talán néhány ember előtt szégyenlünk, amit mindenkitől védeni akarunk és ha el is viszik, mégis tudjuk, hogy a miénk volt.
most hoegaarden van és a golden virginia meg a javaneese fura, száradt keveréke. egynehány deci bor tetején hiányos mennyiségű szódával, de megannyi tanmesével.
az élet olyan, amilyen. ha akarjuk bonyolult, ha akarjuk zajlik. gondviselés van, sors nincs - hacsak nem választott. vannak emberek, akik ismerős ismeretlenként kopogtatnak be egy olyan ajtón, amit sose mutattunk meg nekik és mégis megtalálták. s végeredményben minden, amit a tálcádra kapsz, keserű vagy édes, egy újabb tapasztalat.
megrögzött mélyülési késztetésből amelie szól és elvágyódás van. valahol vártak, valahol csak a hívásodat, valahol kérdőjelek tömkelegét ébresztetted, valahol pontokat hagytál helytelenül megfogalmazott, mégis érthető mondatok mögött. ez az élet. állandó, mindenki számára értelmetlen mégis érzelmezhető foszlányok folyománya.
csak remélni tudom, hogy akkor majd mosolyt csalok az arcokra.

meddő korszak

már egy hete készülök valami épkézláb bejegyzést készíteni ide. hiányzol, napló. de nem megy, faktumos az agyam és zavart. tán a betegség teszi, tán a túl hosszú, csak magammal töltött idő. le akartam írni a könyvbörzét, szabómagdát és az ajtót, a hétfői önkúráló szeánszot, a három napos készülődést a ma estére, a tegnapi mkp-gyűlést - és ezek még csak az események. ezen felül tudtam volna írni a barátságról, azokról akik fontosak és azokról, akik már kevésbé, mégis részei az életünknek. arról, hogy minden falusi lakjon kertesházban és legyen veteményese, fűszertartói és spájza. arról, hogy talán jobb lenne nem kimondani mindent, de meggondolni, amit kimondunk. arról, hogy mindenki hagy egy pecsétet a másik ingjén, s hogy semmi sincs céltalanul. de most nem megy... sajna nem. viszont van valami aktuális, a mai nap gyermeke, farfekvéses szülés, de mégis itt van. íme...

és még valami, a színlap szövege - talán méltó záróakkordja ennek a félévnek.

"Rejtőt sokáig ponyvaregény szerzőként könyvelte el az irodalmi köztudat. Írói álnevén P. Howard olyan műveket ajándékozott nekünk, mint a Csontbrigád, A tizennégy karátos autó, Az elveszett cirkáló vagy A szőke ciklon. Írói leleményét mi sem mutatja jobban, mint művei témájának sokszínűsége: a westerntől, a bűnügyi és légiós történeteken át, a humoros alkotásokig.

A Jutalomjáték a kevésbé ismert és szinte még nem játszott színpadi művei közé tartozik, s mint vígjáték itt is egy félreértéseken alapuló bonyodalomnak lehetünk szemtanúi. A cselekményt Kamarás Kristóf alakja szövi-bogozza, marionettként mozgatva mindenkit a környezetében. A darab során felvillanó szerelmi szálak és a Rejtőnél megszokott jellemkomikumok egyaránt gazdagítják az események kavarodását.

Nekünk több ez mint előadás. A féléves készülődés három generációt és megannyi különböző jellemet állított színpadra, egymás mellé és egymással szembe. Sokat tanultunk a darabtól, az írótól – egy régi, elfeledett világ üzenetéből. De legfőképp egymástól. Együtt sírtunk és nevettünk, izgultunk, idegeskedtünk, veszekedtünk, beszélgettünk éjszakákon át. Megismertük, elfogadtuk, megszerettük egymást. A szavakat és mondatokat ez az összefogás gyúrta darabbá. Kérjük, fogadják szeretettel."

még mindig április, újra áprélus

tegnap sokat beszéltünk arról, mire is való a színház, mi a jelentősége. mi a jelentése, jelentősége a vezetésnek és annak, amit úgy hívunk demokrácia. apropó, nem is tegnap volt, helyi idő szerint tegnapelőtt...
a lényeg változatlan. tanítani kell, vezetni, jobb dolgok felé. ha azt mondjuk mindég, hogy jó ez ide, mert van befogadó közeg, tettünk-e. rácsaphatunk majd-e az asztalra akkor?
vannak őserők, vannak egyértelmű sémák és bevált receptek. ettől több kell. kell, hogy több kelljen!
álmodoznom ismét, hátperszehogy! de ez az élet lényege. álmok, tervek, eszmények. beteljesültek vagy beteljesületlenek. víziók (bár ez idegen szó).
megtettem-e aktuálisan, teremtettem-e? a színpadon, mindenkinek láthatóan talán nem. bizonyítványt magyarázok-é épp most? úgy is tűnhet. mégsincs így. van egy hozadék, egy pakk, egy életreszóló posztózsák. másoknak láthatatlan, hatása érzékelhető. ha másért nem, ezért érdemes.
perszehogy ember vagyok, én is várom a végét, várom a május egyet. várom a szabadságot. de mindennél jobban várom azt, amikor végleg behúzzák a függönyt. kicsiben meghalunk akkor is. meghalunk és átpörgetjük a dolgokat. érdemes volt-e? az "igen" most nem annyira egyértelmű, mint ennek előtte volt. baj-e ez? nem biztos. van egy másik vonulat is, ami eddig nem volt. tanultunk és tanítunk, legalábbis megpróbáljuk.
szokás azt állítani, hogy a történelmet a győztesek írják. ez se mindig igaz. vannak vonat alá ugró attilák, akiket férfiviszonyokkal és pedófiával utólag mocskolt gyuribácsik kísérnek. győztesei ők a saját életüknek? ebben az esetben a győztesek nem ők saját maguk voltak, a történelem és az a minden eseményt átitató magyar sajátosság helyezte őket a dobogó legfelső fokára, amit a legkisebb fiú vándorlásai tradálnak.
a mai nap is lezárult, illetőlegesen a tegnapi. magányosan, borkísérettel. szép volt, jó volt. a holnapi nehezebb lesz. ismét szervezettnek kell lenni, vezetőnek, szerepet kell játszani. hogy meddig lehet ezt... az idő tán eldönti. sokmindenben.
ma aztot mondottam, hogy felnőttem valaki mellett, aki elment mellette. tudom, hogy olvassa, s tudom, hogy utólag talán megszólítja. ezért írom le, meg azért is, hogy magamnak magyarázzam, miért is nem volt ez annyira egyértelmű mindkettőnknek. miért veszítenek ezek az értékek egy vízió harcában. kétségek? nevetségesek? talán. mint anno az, mikor gyuri és attila balatonra mentek. az idő majd igazolja őket.
persze, persze... a mi harcaink nem olyan héroikusak, nem olyan emlékezetesek mint az övék, de saját életünkben talán ugyanolyan szerepet foglalnak el, mint ők ketten a magyar irodalom képzeletbeli pantheonján.

és az utolsó deci mellett mit lehetne még?!

érdekes teremtménye az ember a világnak, a természetnek. ott vannak azok, akik védik-óvják minden léptét, ő mégis a bizonytalanba vonul. külső, objektív szemlélő számára értelmetlen harocokat vállal. idegenekkel paktál, kétségek közé sodorja önön magát. kipróbálja. így is mondhatnók.
lesz-e valaki, aki leírja "mondhatnók", aki játszik egy kicsit? az élettel, a szavakkal, egymással, a világgal? ezek mostanság a dilemmák. s játszok-e társasjátékot egyszer? olyat, ami valóbán társas, mégha játék is.
négy esküvői meghívó érkezett áprélusig. négy darab. négy teljesen különböző kapcsolatból. példáképek-e? korántsem. baj ez? az. kompromisszum az élet, lemondás, nyelés, titkok? még mindig hiszem, nem. eljön, mert ez a dolga. ahogy nekem is a másiknak. oda-vissza. a türelmetlenség rossz tanácsadó...

zárásnak néhány aktualitás. tegeződök két 70 év körülivel, állítólag nem értem azt a világot, ahová az életem kötöttem, csodálva nézek két kapcsolatot, sok-sok embert, tanulok, lépkedek. a nap végén viszont kettős minden. éljen villon és az ellentétek!

holnap, bármennyire fontos is, borvirágos lesz a nap!
in vino veritas (olvasd: részeg ember igazat mond).

társkereső

egy dolog járt egész nap a fejemben. hiszem, hogy létezik, aki egyszemélyben monjda majd: igen.

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

na mégegy...

kettő fele jár, fél egykor jöttünk haza a kultúrból én, az új élmények meg terhek. édes pillanat.
újabb képek kerültek fel az osztálytalálkozóról, újabb ismerősök jelöltek be a virtuálison és a mai nap is ugyanazt sugallta, amit a tegnapi - a jóllakot kisovis elégedettség-érzése változatlan.
volt egy röpke hárompéteres eszemcsere a hivatalban (sörpatika), egy felszabadult elsőfelvonáspróba meg egy érzelmezős beszélgetés.
rövid bejegyzés a mai, de az üzenet nem változott: jó otthon!

esti ima a névtlenekhez: "uram, tégy alkalmazkodóvá, hogy harmóniában élhessek azokkal, akikkel torkig vagyok!" jóccakát salom. az élet egy ki.aszott szlalom :)

na mégegy...

kettő fele jár, fél egykor jöttünk haza a kultúrból én meg az új élmények meg terhek. édes pillanat.
újabb képek kerültek fel az osztálytalálkozóról, újabb ismerősök jelöltek be a virtuálison és a mai nap is ugyanazt sugallta, amit a tegnapi - az érzések és a jóllakot kisovis elégedettség-érzése változatlan.
volt egy röpke hárompéteres eszemcsere a hivatalban (sörpatika), egy felszabadult elsőfelvonáspróba meg egy érzelmezős beszélgetés.
rövid bejegyzés a mai, de az üzenet nem változott: jó otthon.

esti ima: uram, tégy alkalmazkodóvá, hogy harmóniában élhessek azokkal, akikkel torkig vagyok! jóccakát salom. az élet egy ki.aszott szlalom :)

újra buszon, avagy egy lapos bejegyzés

hogy is volt ez anno? régen volt már... legutóbb asszem két hónapja ültem így, egy kiadósabb sörözés után a buszon. a mai este korántsem hasonlítható az akkori befolyásoltsághoz. okokat találhatnók, de minek is keresnénk... vannak és kész.
négy darab nagy méretű sör. két darab kollegina a saját maga kisebb- nagyobb gondjaival-bajaival és én. ez a mai mérleg. tíz óra tíz perc. irány a robogás órás élménye. érdekes, hogy a rőfös jobban hangzik, pedig ugyanúgy csak egy mértékegység...
márival beszéltünk ma. meg-megszakítva, de kitartóan. fél tízkor is. rég volt ilyen. ma jó volt, kimondottan az. megtaláltuk a közös hangot. a hazaszeretetben, ha szabad ezt így nevezni. lokálpatriotizmus, inkább. talán ez árnyaltabb. miért is szeretjük gellét a jútúbos videón felbuzdulva. és csak írtam és írtam volna, de munkahely révén, mindig akad egy-két ameber, aki azt gondolja, hogy elfoglaltságom eltörpül az ő problémái mellett.
este terka is írt, az írta, eldöntöttem-e. eldöntöttem? megyek, az biztos, de hogy eldöntöttem-e. az egy másik kérdés. szeretem, hogy mennyire és hogyan, hogy kimeríti-e a könyvekből ismert hegyeket mozgató érzés fogalmát, nem tudom és nem is akarom eldönteni. legyen ez úgy és olyan, ahogy és amilyen. én csesztem el, egyértelmű. ki más. alkalom volt már sokszáz és mégsem történt semmi. néha azért, mert nem éreztem úgy, hogy meg kéne történnie, néha azért, mert igaz, hogy eredetileg tudtam, hogy akarom, a bátorság megszerzése érdekében elfogyasztott alkoholmennyiség állított stopptáblát a dolgok elejibe, néha meg csak mert nem figyeltünk eléggé. hogy ő hányszor, hol és mikor akarta, nemtudom. ebben a tekintetben rossz megfigyelő vagyok. illetve a nyuszi-mivolt inkább feledteti, eltakarja a valót.
szerda van, este tíz óra. hazafele zötyög. és jó leírni azt, hogy a haza ott van, ahova megyek. mert végre, sok idő után a kettő egy és ugyanaz. szép dolog ez, mégha szentimentális is... fülembe valami törökös hangulatot idéző maglajsz rivall, s most jó. nyugodt a környezet, én is az vagyok. hosszú idő után. a nátha okozta átmeneti tompultság az oka, vagy csak mert tényleg minden okés néhány percre? nem tudom...
mári, maga bizonysággal olvasa ezeket a sorokat. álljanak itt a következő mondatok örökös mementóként, hogy ma jó volt. szerethető, játékos, kilépve a vállalt vagy bármilyen szerepből, érzelmeket mutatott, gyermeki várakozást, őszinteséggel csilingelt az a bizonyos túlfeszített húr. ma, bár nem tudtam magának megfelelő figyelmet szentelni, szerettem amit ír, s ahogy teszi. köszönöm az én és maga istenénenk, aki a nap végén ugyanaz, hogy ez így volt.
azt mondták a kolleginák, hogy a hétvégén válaszútra van szükség. egyértelmű kinyilatkozásra. nemcsak olvasható jelekre, hanem tettekre. eldöntendő kérdésekre. és megint jön a kérdés, felkészült vagyok én erre? megtudom tenni? most jönne egy jó hozzú passzázs, ami az ellenokokat taglalja, de hálisten még nem vagyok eléggé részeg ahhoz, hogy holnap mindneki megtudja, mik is azok. legyen összefoglalásnak annyi is elég, hogy nyuszi vagyok. mindig is az voltam. sosem hódítottam, mindig hódítottak.
a fülembe élalejla élalejla szól, és a gondolataim egyre inkább kuszábbak, de még számomra is értelmezhetetlenek.talán majd otthon. talán majd a beígért honlap után. upsz, jut eszembe, van még egy honlap, ami beígért... ójaj, ajvé és minden hasonszőrű kifejezés. jóccakát mindenkinek!

lapos bejegyzés volt vége

még egy mára

a tervezetlenül elfogyasztott bormennyiségre tekintettel engedtessék meg még egy bejegyzés... valami másról.
hogy hol is a helye az embernek a világban, azt talán csak azon az órán tudja meg. tán még ott se. de hogy hol is van épp, s merre kell mennie, ez talán az, amit sokan az élet értelmeként titulálnak. hiszen mi más az élet, ha nem fejlődés. ha nem a feltápászkodás azután, mikor a küszöbben megbotlasz. és a feltápászkodás nyújtotta öröm. az, hogy ez is sikerült, ebbe se haltunk bele. ebből is elvittünk egy darabot, amit talán egyszer valamilyen formában továbbadhatunk.
kiválasztottság-tudat. valahogy így definiálja a pszichológia azt az érzést, amivel mindannyian meg kell hogy harcoljunk életünk során. hogy van az a hely és közösség, akinek szüksége van ránk. van az a pillanat, amikor ténykedésünk gyümölcsöt hoz. s hogy mi ez a hely, magunk választjuk. néha úgy gondoljuk, a család az, néha egy másik ember, néha a közösség, ha úgy tetszik, a társadalom maga.
s hogy hogyan élem én ezt meg manapság? tudom, amit tudok. sokszor kritizálva mások hozáállását, én is faltörőkosként rohanok helyzetek elébe, s tartva magam az örökül kapott és megszerzett tanulságokhoz megyek előre. lehet ez a regence, lehet ez a szakmai élet, s még megannyi más...
ugyanaz az érzés mozgat, mint bárki mást: megmutatni. hogy a paletta melyik árnyalatát választja az adott ember, sok mindent elárul róla. vannak, akik csupán önös érdekeik útján indulnak el, s teszik azt, mi maguknak dicsőséget hoz. vannak akik ugyanígy tesznek, remélve, hgoy egyszer, valahol, valaki krónikába foglalja cselekedeteiket. s vannak olyanok, akik nem a halhatatlanság parnasszusán szertnének tündökölni, alázattal teszik azt, mit jónak látnak. csak remélni merem - kijelenteni nem - hogy egykor én is az utóbbi kategóriát bővítem majd.
itt volt március 15. ma már, így két óra tájt múltidőben beszélhetünk róla. azt, hogy falumban ez még egy nappal (14-ére) előretolódott, ma sem értem. karácsonyt se üljök 23-án, csak azért mert vasárnap. s hogy munkaszüneti nap vagy sem, döntse el a tisztelt kokárdát viselni kívánó, mi a fontosabb. de ám legyen... nem az én döntésem.
koszorúzni nem, hivatalosan legalábbis, nem sikerült. nem hivatalosan viszont azt hiszem 2010. március 15.-e mindörökre bevésődik oda, amit emlékezetnek hívunk. öreganyám azt mondta: "reméltem, hogy egyszer így állunk majd itt" - akkor, amikor az én 10 perces koszorúmat közösen elhelyetük. érzelgősség. persze. mimás? de fontos pillanat. legalább annyira, mint az a sárga, mára már üres, focilabda alakú persely, amit nagyapám használt a karácsonyi pénznek, vagy azok az emlékek, amiket nem jegyez se film, se papír, csupán bennem élnek.
s hogy mégsem tud elvonatkoztatni, nem tud mindig tisztán látni, bocsátassék meg. 70 éves. nagy batyút kapott otthonról, nagy batyút adott hátára a sors. ugyan megértem, de mégis luciferi lázadással vonulok majd elébe, s ismét tanulni fogok valamit. mert ennek igenis van értelme. csakúgy mint annak a tanulásnak, aminek hetente kétszer részese vagyok. édes terhek ezek. útmutatók, jelzőtáblák.
a hétvége olyan volt, amilyen. máig feldolgozatlan, de fontos. egyszer talán megértem a pénteki cécót, megértem hogy is van ez a kapcsolatokkal, hogyan működik az a szövetség, amit házasságként fogadtunk el mindannyian. hogyan van ez a nagy öregekkel és az ő véleményükkel. mikor mennyire kell elfogadni őket, s mikor nézhetünk rájuk mosolygó bólogatással. szép volt. magyarnak éreztem magam, s nekem ez fontos. fontos, milyen nyelven, hogyan s kihez szólalok és szeretném, ha legalább olyan tisztasággal szóljanak hozzám az utódok. hogy közvetlenek, vagy nem, mindegy. merthogy a márciusi megemlékezés újranyitotta a könyv azt a fejezetet, amit a rohanásban feledni hajlamos az ember. mert a sajátjainkon kívül egy dologról sosem szabad megfeledkezni, az elkövetkezőkről. a mi felelősségünk, hogy milyen lesz a jövő. hogy lesz-e benne helyünk, s hogy amit örökül kaptunk, nem csak történelemkönyvek és tanulmányok lapjain virít majd feledhető igazságként.
s hogy kivel élem majd meg ezt, kivel teljesítem ki, az maradjon a jövőé. de tudom, hogy eljön, ott lesz. egy személyben vagy közösségként? nem tudni. bízni és remélni kell, hogy ez vagy az jön el, azon az órán, cinkos mosollyal repülünk vissza arra a bizonyos ágra, hogy megérte.

tévedések vígjátéka

így van ez, ha az ember naív, idealizál és egy félmondat után ébred csak fel... ez történt ma is.
az előző bejegyzés egy idilli jövőképet festett, ma meg elcsíptem a plátói bűvölet tárgyát a virtuálison (alias facebook, ahogy mi azt a márival hívni szoktuk).
és akkor megszólalt a vekker. kicsit későn, kicsit sokkolva, kicsit könnyes ébredéssel, de tudatosítva, hogy tévedések igenis vannak és hogy ideje felébredni. illetve ideje tudatosítani, hogy senki sem vár kilenc évet, vagy ha igen, néha megunja és más úton bandukol egy ideig.
mert ilyen az ember, mégha az arcába vágják is az igazat, azért valahol legbelül mindig hiszi, hogy az a csoda amit önön hibájából raboltak el tőle, mégiscsak megtörténik...
s ha végül mégsem, a természet igazságos. mindenkivel. van az az idő, amikor zárul a kapu és egy új nyílik, időt adva a számadásra. hogy az én számadásom miről fog szólni, most még korai lenne találgatni. hétvégén hozzá készültem, s mivel szeretem, utaznom kell. és ki-ki döntse el maga, hogy hol látja azt a sejtelmes határt szerelem és szeretet között. mert végeredményben mindkettő a másik iránti lemondani tudás bizonyítéka. így van ez a barátsággal is.
mondhatnók, egyedül vagyok, s mégsem. ha ott lesznek azok, akik ma is, remélhetőleg csak kis időkre érzem majd magam egyedül. és mindig ott van a jól bevált menekülési út, másokon segíteni, hogy feledjük saját magunk búját-baját. sokan tették ezt, s még ma is élnek. ha nem is hús-vér emberekként, a gondolatainkban, emlékeinkben.

hajnali resume

éjjel fél három van. tervekről, álmokról beszélgettem idáig. s tervek, álmok jelentek meg a színpadon is ma este. a véletlen úgy hozta, hogy színházzal kezdődött és végződött ez az este. most épp a vígszínház honlapját lapozgattam. s mit ad isten, ott egy munkaajánlat. igazgatói asszisztenst keresnek. elvárások a szokásosak: angol nyelvű kommunikáció, színházi tapasztalat, szervezői képességek. háromból kettő, mondhatnók... de mégsem. pedig mennyire szeretném, mennyire jó lehetne... egy álom teljesülne. oszt mégse lehet. az ember azt mondhatná, hogy szabad vagyok. hisz se kutyám, se macskám, és mégse vagyok az. fura az élet.
igazgató asszisztens. tudjuk, ki ma a víg igazgatója. igen, igen. az oly sok port kavart eszenyi enikő. egy álomkép, számomra az. egy megtestesült energiabomba, színész, rendező, asszony, nő, szerető, ember, igazgató, marketinges... és még sorolhatnánk. elfogult lennék? igen, az vagyok. sok mindennel vagyunk elfogultak. ha a családunkkal, azt mindenki megérti, ha egy idegennel, akkor szimpla "rajongásként" titulálják a dolgot. még ha az is, az se csak egy sor az értelmezőszótárban. olyan mint egy szín, árnyalatai vannak, mondanivalója, fénye.
tehát a színház. egy álom. beteljesületlen ez is, mint sok másik. de ettől tud álom maradni. és amíg álom marad, a valósággal ellentétben, újra- és újraélhető, tervezhető, átgondolható, színeződik, új dimenziókat kap. kicsiben ugyan megvan, mert itt van nekem a mi, rózsa(szín)ház névre keresztelt, kis botcsinálta társulatunk. hülye név, perszehogy az. így utólag már egyértelmű. de üzenetet hordoz, mint ahogy az is, miért áll hetente kétszer három órát együtt színpadra három generáció. nyolc olyan ember, aki nagy valószínűséggel elment volna egymás mellett az utcán. kis falu révén köszöntöttek volna, tudták volna egymás ilyen-olyan dolgait, de nem hiszem hogy valaha is beleláttak volna a másikba. most is csak ízlelgetik egymást, de akarva-akaratlanul is tanulnak egymástól. az öregektől csomagot kapunk, évtizedek tapasztalatát. mi pedig tisztelettel bánunk velük és megtanulunk őszinték lenni, így együtt.
a mai próba sok-sok kis csomagot akasztott ismét az ember vállára. nem mindenki találta meg a maga kis csomagját, talán csak szégyellte felvenni vagy nem akarta... ki tudja. mindenki döntse el maga. igen, akasztott. ezek kedves terhek. súlyuk alatt az ember nem meggörnyed, hanem kiegyenesedik. egy kicsit hátrahúznak, ezáltal adva tartást. régiek, megsárgultak, néha szárazak, vagy épp értelmezhetetlenek. egy olyan korból jönnek, amit ma már kevesen vagy csak részlegesen értünk meg. ha magunkra vesszük őket, egy kicsit cipeljük és meg-megállva az ajándékozóval együtt bogozzuk ki a madzagot, tépjük fel a csomagolópapírt, csodák röppennek ki. nem szépen sorjában, rajzanak. egyik a másikat kergeti, kikerüli, nekiütközik. örülök, hogy sok más kis csoda mellett, ezt is meg tudtam látni.
jutalomjáték. rejtő jenő, 30-as évek, egy vígjáték korabeli pesti polgároknak. talán ma már pesten se állná meg helyét, s egy véletlen folytán mégis itt landolt, gellében. az az érdekes rejtőben, hogy - számomra - olvasva viccesebb, mint színpadon. rengeteg leírt, de szinte eljátszhatatlan poén, rengeteg fantázia-játékra építő szituáció. s akkor nézzünk a másik hozzávalót. lelkes falusiak. emberek, a maguk múltjával és jelenével. amelyből kiszakadva vagy néha-néha abból építkezve próbálnak tenni. örömet adni és kapni. ki-ki a maga módján.
s mint minden jó receptnek, ennek is van egy harmadik összetevője. egy, sokszor fölöslegesnek titulált valaki, aki az egészet összefogja. aki hangokból dallamokat csihol, emberekből társaságot, deszkákból színpadot, szövegből karaktert, hátrányből erényt. s ma történt valami. hosszas nógatás, egyezkedés és civakodás után, leültem a nézőtérre. s valami miatt mindenki megértette, miért ülök ott. egyszerre jellemek születtek, mosolyok villantak, értő bólogatásokat látott az ember és a "még egyszer onnét, hogy..." nem fájt, az "ez jó, tartsuk meg" pedig előrevitt. boldog voltam, magyarázatot kaptam, értelmét a dolgoknak. úgy érzem, egy ponton, mégha egy pillanatra is, de újra megszületett az, amiért érdemes. nem nekem, nekünk. bízom benne, érzem, úgy van ez, mint a tűzcsiholással. ha ott a szikra, fújni kell, hogy loboghasson. fáradok, de nem szabad feladnom, nem akarom.

kéz s lábtörést!

február előtt

nemcsak saját, de külső noszogatás eredménye ez a bejegyzés. nameg némi whisky elfogyasztása is közrejátszott a múzsa csókjának megszerzésében. törénetesen a múzsát most johnnie walkernek hívják... erről a névről jut eszembe egy kedves történet. terka telefonjának névsorát lapozva bukkantam erre a névre: johnnie walker. természetesen első asszociációm a megingathatlan hírnevű ital volt, kérdő tekintetem elég volt ahhoz, hogy megkapjam a választ. johnnie walker nem más, mint honza procházka. sima tükörfordítás. igaz, az idő előrehaladtával a cseh név kissé személyesebb töltetet kapott, de ez legyen majd egy másik törénet...

az utóbbi hetek meghozták a maguk feledhetetlen és állandó gondolkodásra ösztönző eseményeit - munka és magánéleti téren egyaránt. kezdjük talán a munkahelyi ügyekkel. azt, hogy új pozícióm az irántam támasztott hatalmas - és néha teljesíthetetlen - várakozásokon kívül nem sok egyebet jelent, szinte már érzelmek nélkül vagyok képes kezelni. néhány be nem tervezett értekezletnek köszönhetően viszont sikerült kizökkennem a már-már sablonos várakozó-üzemmódból. új lendületet vettek az események és ha a fentiek is úgy akarják, talán mégis tartani tudom magam eredeti elképzelésemhez: a júniusi változáshoz.

apropó munka... most, hogy pár hónapja sikerül egyre többször otthonról dolgoznom, sok ismerősömben merül föl a kérdés, mi a ménkű lehet az a munka, amit otthon ülve is el lehet végezni. nem beszélve arról, az általában cseten feltett kérdésről, hogy "otthon vagy dolgozol?". mintha a munka helyfüggő dolog lenne. pláne akkor bosszantó a dolog, ha cseten érkezik ez a kérdés. tehát eleve feltételezhető, hogy az adott egyed ismeri az internet-adta lehetőségeket, s nagy valószínűséggel eszébe juthatna hogy a világ vezető IT-vállalatában talán elképzelhető, hogy az ember ne legyen egy 2x2-es irodához kötve. hogy mi is a munkám? úgy igazából magam sem tudom olyan formában leírni, hogy az első hallásra bárkinek értehető legyen. dióhéjban talán annyit, hogy sprórolásra kiélezett projektek koordinálását bízták rám.

hogy felesleges emóciókat ne gerjesszek és ne kezdjek bele egy multicég működésének leírásába és az azzal szembeni fenntartásaim ecsetelésébe, talán térjünk át a magánéletre.

érdekes dolog, hogy amikor végre sikerült kiharcolnom ezt az otthoni munkát, azt gondoltam, hogy az egyébként utazással elpocsékolt időt más, értelmesebb, saját magam építésére szóló tevékenységeknek áldozhatom. s láss csodát! mégse.annyi történt csupán, hogy a hat órai vekker helyett nyolckor kell kimászni az ágyból, és ugyanez a két óra csúszás jelentkezik az eredetileg éjféli lefekvésnél is. szóval maradt a - jó esetben - hat óra alvás és az állandó "nem tudom miért, de fáradt vagyok" érzés.

najó. hogy azért az érme másik oldaláról is beszéljünk, van itt néhány pozitív változás. leszámítva azt, hogy nem kell az öltözködéssel, az elaludt frizurával és a kényszer-mosolyokkal küzködni, végre ébren álmodhatok olyan dolgokat, amik régen az idő szűke miatt mégcsak eszembe sem juthattak.

itt van példának okáért a színház. néha még mindig döcögős, nyögvenyelős, magamat-visszafogós hangulatban telnek a próbák, de azt hiszem e hétfőn valami megváltozott. elég volt egy kis negatív, de mindenképp építő-jellegű kritika, néhány deci házipálesz ahhoz, hogy őszinte spacírra eredjen a nyelvem. a végeredmény: néhány félreértett és félreérthetetlen vélemény, nagyjelenet, majdnemhogy ógörög demokratikus fórum stílusú nagybeszélgetés és a lelki összeborulkozás. valami megszületett. nem, talán nem meg-, hanem újjászületett. egy szelet abból a hangulatból, ami a legutóbbi próbákat kísérte. őszinte nevetés, őszinte érzelmek, szórakozás és szórakoztatni vágyás. egy közös cél, ami nem érdek, hanem élmény eredménye. a bemutató dátuma visszavonult tabu-státuszba, és azt hiszem végérvényesen elfogadást nyert a rendező szerepének szükségessége. a továbbiakhoz: kéz s lábtörést!

a színháziakon kívül, rengeteg egyéb kapcsolat újraértékelését hozta az újév. "jót, s jól" ezzel a mottóval indítottam, s az idő előrehaladtával az őszinteség bizonyult a legjobb eszköznek ennek teljesítésére. kuszák a szálak érzelmi téren, nagy ész-szív párbajok dúlnak. azonban se legyőzöttje, se győztese nincs e vitának. állandó forrongás ez, s míg az egyik vagy másik fél nem tud felülkerekedni, megis marad a maga láva-mivoltában. régi dobozokat pakoltam ki és új embereknek nyitottam újakat. a régiekből szentimentum szól, az újakban nagy kérdőjelek ficánkolnak. mindkettő hívogat, de hogy ki nyeri a csatát, azt hiszem ismét az időre, ha úgy tetszik a sorsra bízom. sokat kritizálnak is emiatt hozzám közelállók, de még mindig azt gondolom, az ember megérzi, ha ezt vagy azt meg kell tennie. megszólal valami legbelül, ami leállít minden logikus gondolkodást és cselekvésre szólít fel. bár közel van, még nincs itt az idő...

közben johnnie walker újabb torok-nyelőcső-gyomor-agy masszázzsal örvendeztet meg, így egyre nehézkesebb az odafigyelés - a szerk. megj. :)

talán még egy fontos dolog maradt, amit illik megemlíteni. a környezet. és itt most nem a green peace aktivista szól belőlem, hanem a busuló juász. (így h nélkül). a környezet mint anyaméh, pólya, családi tűzhely, iskola, barátok... olyan környezet, ami biztonságot és inspirációt nyújt a továbblépésre önmagad megismerésének és beteljesítésének útján. egyre inkább elérkezettnek érzem az időt, hogy ezt a környezetet most már tudatosan, saját értékek és elképzelések szerint teremtsem meg magamnak. fizikai és érzelmi szinten egyaránt.

in memoriam

"igen, igen mári. maga megint győzött. ismét igazolta a saját igazát. ugyan nem igazságának helyessége volt a döntő, inkább a fáradtság és a belőlem szóló csüggedés. nem baj mári. igazság nem egy van. annyira relatív ez, mint bármely más érték a világon."

89-re emlékeztünk hétfőn, a kultúrházban. az eseménynek örültem, nagyon is. a helynek már nem igazán. egy újabb bizonyítéka annak, hogy az általam fontosnak tartott értékek csupán számomra fontosak vagy nem szolgálják eléggé mások céljait. ez az est során is többször is igazolódott.

fél hetes kezdés helyett már fél hatkor ott voltam, illetve fél hat előtt. a kommunizmusból nem csak az azt eltörölni kívánó röplapok maradtak meg. ugyanaz a tábla hírdette most egy dicső novemberi nap emlékezetét, amit anno pártprogramok kifüggesztésére használtak. ennyire nem mozdultunk?
deus ex machina, hogy öreganyám is fél hatra időzítette értekezését. kissé szórakozott hangulatban érkezett. a kezében libegő nájlonszatyor természetesen nem csupán nyugdíjas kellék. célja van. nem is váratott magára sokat. megjelent az a pár hónapja megismert "kordokumentum", amelyben még nyugdíjas kora előtt álló pártvezér titkárnőként buzdítja kortársait az összefogásra, a karzatot meg az önvizsgálatra. nagy szavak voltak ezek - mint később megtudtam.
ismerem őt annyira, hogy tudjam, miért fontos ezt felolvasni. a neve is elhangzott, hálisten. nem önfényezés lett a vége. mégha az is lett volna, érthető. hiszen magában hodozza a szomorúság, a meg nem értettség és az elveszett jövőkép üzenetét. hogy mi lett volna, ha... ki tudja? már csak feltételezni tudjuk, hogyan alakultak volna a dolgok. viszont én hálás vagyok, hogy nem úgy lett. akkor nem itt ülnék, nem tudnám, ki ő, ki az anyám, ki az apám. talán értelmiségiek meg nem értett gyermeke lennék. egy csavargó, iszákos. talán nem nagy különbség - gondolhatnók. de mégis. van egy olyan érték, amit annyi keserűség, még a mári jól célzott rúgásai sem tudtak ki ölni belőlem.
büszke vagyok. rájuk, a múltjukra, a jelenükre. nem kell szégyenkeznem. persze, perszehogy vannak fájó pontok, el nem feledhető mozzanatok, amit "nem tennénk ki a kirakatba." istenem. az ember gyarló. elbotlik. mint a ló, aminek négy lába van, mégis.

szóval 89, emlékek. nagyjából két generáció van a teremben. a mamához hasonló nagy öregek, akik ott bábáskodtak a volt rezsim születésénél (talán az örökül kapott alázat miatt nem is nagyon lázadtak) és ugyanúgy segítettek megbuktatni azt. "ó, szent együgyűség"? nem. nem gondolom. alázat. az a fajta tudás és érzelmes tisztelet, amiből még én is kaptam egy hintéssel. nem szelet ez már, rég nem. nem is lehet. viszont érzem, mi ez. néha értem is.
viszont bennem már más ideák bolyonganak. ott van az örök lázadás angyala, lucifer. nem feltétlenül rossz ő sem. inkább kérdőjel. tükör. sőt mi több, ha tükör, fordított. tükörképünk nem olyan szokatlan számunkra, mint a való való. mondjuk egy fénykép, egy filmfelvétel. na, az igazán a kemény dió.
szóval ott voltak a nagy öregek meg a mostani negyvenesek. azok, akik diákként élték át azt a bizonyos 89-et. hogy mit fogtak fel belőle akkor és mit színezett tudatossággá az emlékezés? végülis mindegy.

sok aspektusa volt ennek az estének. ott volt az a bizonyos erdélyi segélyszállítmány. négyen a limbóhintón, gyufa nélkül. kovi, az örök példakép. külön fejezet. nagy valószínűséggel sokrétű volt az indíttatás, ami azt mondatta vele, vigyünk segítséget erdélybe. arra elég volt, hogy pár nap leforgása alatt koszorús bélát, zöld pali bácsit meg a gódányt meggyőzve, együtt robogjanak románia felé - az azóta elhíresült limbó hintón (tíz méter, két centi).
az összefogás, amit ők saját szemükkel láttak, aminek aktív részesei voltak, talán elképzelhetetlen. talán egy csoda volt. talán a nosztalgia fátyola minősítette azzá. isten tudja.
úgy van ez, mint a volt rezsimmel, amiből én is csak pár dologra emlékezem. amikor azon gondolkoztam, vajon mit tudnék én hozzászólni a nevem hallatán (máig sem értem, miért említette sosse a nevem). eszembe jutott a sokszor emlegetett törénet. 89-ben ugye én elsős voltam, alapiskolás. arra emlékszem csupán, hogy a "szúdruzska ucsityelkából" hírtelen "panyi ucsityelka" lett.
aztán ha jobban kutatok és külső információkra támaszkodom, van ott még sok minden a tarsolyban. a pesti utak, a vámos spékkel. a mikulást jelentő mandarin-illat és a karácsonyi narancs meg banán.
utólag rögződtek a nevettetően előadott bonos, tuzexes történetek. az évekig tartó autóra-várás, a porta-csempészet, ilyesmi. akkor kapott értelmet a "közel volt a tűzhöz" szókapcsolat. sajnos, ez utóbbi még mindig közhasználatban lévő, valós helyzetet ecsetelő valóság.
de térjünk csak vissza. szóval ott volt a két generáció, a maga fátylával és elhallgatott igazságaival. nagy valószínűséggel abban a korban mindenki cinkos volt. nem, mert akart. mert nem volt más választása. és ott vannak a nevettető történetek. de valahogy kortársaim legtöbbje nem hallott a meghurcolásról, a megtűrésről, a minden áron támogatottságról. nem beszél politikai foglyokról, áhított szólásszabadságról, megakadályozott továbbtanulási álmokról, megfigyeltségről, rendszerellenességről, fekete listákról.

kié a felelősség? talán mindannyiunké. én, hálisten (és maradok büszke), hallottam ezekről. a mi családunk saját bőrén tapasztalta mindezt. s nem tört meg. más események talán elgyengítették, de ez a fajta örök ellenállás nem.
a kortársak miért nem tudják? miért nem hallottak róla? miért nem mondjuk el nekik? csak azóké az ünnep és annak jelentősége, akik ott voltak, akik látták? az ünnep nem egy eszme átadása, az eszme jelentőségének tisztelete? ki fogja tudni mi volt 56, 68, 89? mi volt??? mi az üzenete!!! ki fogja elmondani nekik, nekünk?
az nem lehet csak a mi felelősségünk. a boldog nyolcvanas évek üzenete nem lehet a kedvező jelzáloghiteleké, a házassági kölcsönöké, a megélhetés és a szociális gondoskodás biztonságáé.
egyre nagyobb a veszély. s ha hagyjuk, hogy a szép emlékek, a biztonság látszólagos érzése beködösítsék a múltat, újra kell majd a vízum, újra meg kell gondolni kinek mit monduk, a választásokból szavazások lesznek, a zöld kendőt visszacseréljük vörösre, tervekben dolgozunk, hatalmi célt szolgáló könyvekből tanulunk, befüggönyözött ablakok mellett hallgatjuk a rádiót, vagy épp titkosított csatornán látogatjuk a világhálót.

biznisztrip

Két éve dolgozom a cégnél. Még belépésemkor aláírtam egy papirost, hogy "hajlandó vagyok" szolgálati útra menni, ha a helyzet úgy hozza. Két év alatt mást sem láttam, csak hogy mindenki utazgat hetekre (néhányan hónapokra) a nagyvilágba, én meg - és ezt nem dicsekvésnek szánom - mindig túlteljesítek, mégsem küldenek sehova (értem ezalatt a "haza" nevű desztinációt is). Bár, ha jobban belegondolok, akár az imént említett csallóközi "rossztulajdonság" is lehet egy oka, miért nem engem küldtek. Ki dolgozna? Ugye...

Jelenleg "cut of costs" időszakát éli dinamikusan fejlődő vállalatom, a svájci egyhetes kiruccanás szálláshelyeként mégis egy négycsillagos, belvárosi hotőlyt szemeltek ki nekünk (ami már a XIX. század derekán is friss gyümölccsel és virággal fogadta a kedves vendéget). Mondanom sem kell, hogy egyhavi keresetemből sem engedhetnék meg négy éjszakát a meg nem nevezett "fogadóban". Bevallom, örülök annak, hogy a szobaszervisz esti hazaérkezésemre megvetette az ágyat. Asszem, nem mertem volna rá leülni. Természetesen a hófehér huzat is követel némi higiénát, amennyiben nem szeretnénk, hogy a kedves vendéglátóban a "mocskos kelet-európai" jelző maradjon meg, amúgy nem mindig őszintén generált mosolyommal kapcsolatban. Ami meglepő, az egyik huzat hosszában vastag csíkos a másik harántdíszítésű. Gondoltam, megnézem a wikipédiát, hátha ír valami használhatót a svájci ágyterítési protokollal kapcsolatban, azonban eszembe jutott az a, főnökömmel folytatott beszélgetés, miszerint ugyan vállalatunk hajlandó több tízezer koronát költeni szállásra, viszont a párfrankos interneköltségeket nem hajlandó megtéríteni. Érdekes...

A falak és a plafon - elnézést mennyezet - gipszstukkói visszafogottak, csakúgy, mint a színválasztás ás az egyéb berendezés. Ugyan régi hatást keltenek, mélyreható belsőépítészeti tanulmányaim mégis remake-gyanús érzéseket keltenek bennem. Basznyi bele, ingyír van, nem?! Hehe...

Fáradt vagyok. A múlt hétvégi brünni vizit nem hagyott túl sok időt pihenésre. Péntekről szombatra öt óra alvásra szánt idő - melyet az elfogyasztott alkoholmennyiség és az elszívott cigaretták száma igencsak lecsökkentett (nem, nem hánytam, csak úgy vert a szivem, mint egy gőzmozdony). Szombatról vasárnapra "null koma nichtsz", így németesen, fonetikusan. Tehát a még csütörtökre betervezett, ám az utazással kapcsolatos "szervezési munkálatok" miatt vasárnapra halasztott bevásárlás kialvatlan, néha már görcsösen vánszorogva sikerült. Ahelyett, hogy átadtam volna magam a most oly népszerű shoppingolási láznak. Az ajnkaufszturné (értsd. bevásárlás) hangulatához még az az elszomorító tény is hozzájárult, hogy a szolgálati út miatt a tőlemtől szokatlan szortimentet voltam kénytelen válogatni (mégiscsak rëprëzëntányi kő, more). Nem beszélve arról az elszomorító tényről, hogy az ilyen ruhadarabok az átlagosnál jobban megviselik az ember pénztárcájat. Abba meg már bele se gondolva, hogy mikor veszem fel mégegyszer az ebből az alkalomból vásárolt darabokat. A fáradtság azonban kiváltotta belőlem a tőle megszokott "hánemlebaszom" szindrómát, így kompromisszumot kötve magammal és az ilyen utazások elvárásaival, mégis egész dizájnos, a célnak megfelelő, azonban a jövőben is hasznos és viselhető ruhadarabokra esett választásom. Ja, és ami miatt ezt a bekezdést elkezdtem: fáradt vagyok. Asszem hosszú (években mérhető) idő után, teleengedem a kádat! (Az asztalról úgysem merek elvenni semmit, a víz meg minden hotelben ingyen van. Hehe.) Pancsi után folytköv.

Biznisztrip nr. 2

Nem tudom, miért gondoltam, hogy meg kellett volna szeretnem a kádban pesmedést, ha egy "posh" szállodában vagyok. Holott a Nagykövny szerinti "teleengedem a kádat és relaxálok" című foglalatosság minden körülményét megteremtettem. A vízből semmi sem lógott ki (magyarul púposra engedtem), a hab semi hiányzott (csípte a szemem), a fürdővíz hőmérséklete is megfelelt (itt nem kell spórolni a meleg vízzel). Mégsem bírtam öt percnél tovább a vízben dögledezni és a fürdés utáni tisztátalan érzés ismét jelentkezett. Lezuhanyoztam. Elaludni nem tudtam. Gondoltam, csinálok valami kreatívat elalvás előtt, de a már megismert internet-próblémák miatt, ismét csak offline szórakozhattam. A tévét megint nem mertem bekapcsolni (nemhogy még azért is fizetni kell). Atyááám! Már félegy?! (Mármint most, azaz második nap, aktuálisan). Szóval, röviden. A cégben megoldást várnak együttműködés nélkül. A "sviccerdüccs", a német, az angol és a szlovák spontán váltogatása (állítólagos nyelvérzékem ellenére) még mindig lefáraszt. Megoldáshoz csak olyan kérdésekben jutottunk, amelyeket már otthon is fontolgattam - itt legalább lesz "valós" ok, miért is kell bevezetni őket. A főutcát végigjártam, a divat minden világmárkáját ismerem és elismerem, hogy "van bennük valami". A svájci nők öltözködési, sminkelési, pláne hajviseleti kultúráját inkább nem kommentálom és ezek után már nem is csodálkozom, hogy szeretőt tartani nem nagy dolog. Az sem lep meg többé, miért ilyen nyitott ez a társadalom a másság iránt (mi a ... csináljon szegény férfi, ha ez a felhozatal?!). Egy nap alatt sikerült háromszor esnie és kétszer havaznia - persze, mindezt váltakozva. A cipő, amit a roham-shopping során szereztem itt-ott szorít és valószínűleg ezt is sikerül majd legyúrnom. Ja, és ami a legfontosabb, a Moloko nem feltétlenül a megfelelő zeneválasztás memoárokhoz. Mindenkit csókolok, mindenkit ölelek, holnap folytköv. "As usual" :)

Biznisztrip nr. 3

A kezdeti naplóírási szenvedélyem mára már visszahagyott - sajnos. Egyrészt, mivel az elfogyasztott sörmennyiség meglehetős alkoholos befolyásoltságot okoz szervezetemben, ami persze nem feltétlenül van túl nagy befolyással érzékszerveimre (legalábbis nem mindegyikre), ami viszont lényeges, megtanultuk, ittasan autóba nem ülünk. Apu, bocsi a tükörért, meg az anyósülés ajtajáért! Többet nem fordul elő, ígérem. Ha tehetem...

Szóval a mai program BAU (business as usual, magyarul: semmi extra). Ismét a lerágott csontokat szopogattuk, nyalogattuk, hátha kiderítünk valami újat, valami használhatót. Befogadó testvéreink természetesen ma sem jelentek meg, illetve ha meg is jelentek, csak korlátolt mennyiségben (oszt, hogy ez most jó vagy nem, istentuggya). Summa-summárum, a megoldás itt van a fejemben, már csak papírra kell vetni. Aztán, hogy ki mennyire egyezik bele az általam preferált megoldásba, istentudja. Ha más nem, kapcsolatépítésnek és tanulmányi útnak mindenképp jó volt. Na, de ami a lényeg. Miért is vagyok alkohol által befolyásolt állapotban? Mert egy volt kollégám újfent üzleti partnerem lett, de egy másik fronton. Szerencsétlen, most utazik haza a húsz-ezer lelket számláló kisvárosba, ahol befogadó vállalata szállást biztosított számára egy - értelmezésem szerinti - hüttében. Grüezi Schweiz, grüezi Mr. Dagobert!

Holnap semmi kötelező meeting, semmi elfoglaltság. Mintha időt akarnának adni a hülye, olcsó munkaerőnek. Illetve, mégis. Este vacsora a helyi vállalat vezetőjével egy "not pricey" (értsd: nem drágo) étteremben. Ám legyen. Oszt istentudja, még az is lehet, hogy jó lesz...

Berúgtam, bevallom tisztelettel. Illetve becsiccsentettem. A kolleganőm már az új - az este folyamán vásárolt - cuccaival álmodik és azzal, hogy milyen nagy dolog lesz ezt majd a hazai cégben reprezentálni. Ám legyem, ámen. Most már csak várom a holnapot, az én kis falumat és a repülőutat, ami remélhetőleg nem az Alpok tüskéin ér véget. És még egy megjegyzés befejezésül: A "Parisienne" tényleg jó cigi. Csókolom, csókolom, jóccakát. Éljen a Kispál, az álmok és egy saját otthon. Folytköv.