mikor megszerettél, szálltam, repültem. kalitkát készítettél, én elfogadtam. nyitva hagytad az ajtót, hogy ha kedvem tartja, repülhessek. hazajártam és neked más nótát énekeltem. bezárhatod az ajtót, de etetned kell. elém kell hoznod a világot, hogy ne keressem a kulcsot, ne feszegessem a zárat, ne törjem el a szárnyam, amikor szabadulni akarok. vagy ne hagyjam abba az éneket.

lehetek az a macska, aki a szomszédnál is eszik, de a te küszöbödre teszi az egeret. vagy az, aki az erkélyről bámulja a világot, de a világot így is tányéron kell, hogy kapja. ha nem, belefásul, megszökik vagy leugrik az erkélyről.

köz(ösk)öd?!

karnevál van

még mindig tombol. tombol a buli, sülnek a pogácsák.

"ha kell disznót vágok egy töpörtyűsér'. ha neki lehetett, nekem miért ne lehetne? há' ki vagyok én, hogy nem tudom megengedni magamnak? a végén még azt gondolják, hogy ennek erre se futja..."

közfelkiáltásban hallom, hogy: "cirkusz és kenyér, ez kell a népnek!"

engem ugyan nem kérdeztek... ha szólhatnék, ha érdekelné őket, elmondhatnám: nincs kielégítőbb egy jó beszélgetésnél. de ugye a beszélgetéshez adatok, érvek, saját gondolatok, megfontolt kijelentések kellenek. az meg idő. időt venni meg még mindig nem lehet. sajna. viszont gulyást, pogácsát, bort, fellépőt, azt igen...

"majd ha ott leszek, valahogy visszarakom. mindegy. ha neki volt, nekem is lesz."

másik oldal

- akkor most melyikre kell szavazni?

- amelyikben megbízik.

- de hisz' mind ugyanazt írta...

- hát, ez az...

ilyenkor jön elő a "hit" meg a "bizalom", mert észérvek alapján nincs listavezető. szimpátiaszavazás lesz, uraim! megint. merthogy egyik se rosszabb vagy jobb a másiknál.

akkor hogyan?

ha már a háromból nem lehet, nem tudok, vagy úgy érzem, egyik se az igazi, túllépek rajta. kezdem hátulról.

ott van másik 22, akiből 9-et még mindig lehet. kisakkozok magamnak egy sokszínű bagázst, akiben lesz fiatal és idős, újonc és tapasztalt, pirosfehérződ, narancs meg színtelen. hogy legyen ellenzék, hogy kelljen a vélemény, hogy kelljenek észérvek ellene és mellette, bármi is legyen a döntés tárgya. de legfőképp azért, hogy ne láncreakcióként repüljenek a kezek a levegőbe csak azért, mert Ő - a nagy ő, a vezetŐ - úgy mondta.

ha csak 3-ról gondolom, hogy érdemes a bizalomra és képes a feladatra, hogy engem, választót képviseljen, akkor 3-at karikázok. de azt a karikát nyugodt szívvel és észérvek alapján kanyarítom a papírra.

épp a napokban láthattuk a "nagy0któl", hogy ha nincs ellenzék, nincs változás. fico még mindig kormányelnök és társai is vigyorogva kapják fizetésüket.

merjünk nagyobbak lenni, érettebbek, megfontoltabbak. a változás lent, nálunk, velünk kezdődik.

1 karika az egyiken, legalább 5 megbízható a másikon. ennyi a matematika.

meglesz ez, érzem...

hosszú idő után újra süvít a gépjármű. járom is a csallóközt serényen. az ember szíve repes-lelkes hogy szépül ez a környék. járdák épülnek meg gyalogátkelők, a fű a májusinál is zöldebb, kolbász-, tészta- meg mindenfesztivál...
ha turista lennék, fognám a motyóm és boldogan lemondva az állampolgárságomról beköltöznék ide. "engedjetek a csallóközbe! ha az az ára, én is szlovmagyar leszek. hisz ez a kánaán! ha ezt így folytatjuk, széles e világon mi leszünk az áhított otthon, a jövőkép, az elkövetkező generációk felnövekvésének idilli bölcsője..."
de nem vagyok turista. tudom, hogy választások jönnek. önkormányzatiskodunk épp. községből közösség lettünk! nyílnak a bukszák, kopog a szponzor, a bankok vígan osztják hitelcsomagjaikat. minden tisztább, zöldebb, frissebb. "valahogy még a terike is kedvesebb volt ma a hivatalban, nem?" persze. győzni kell. ha a sátánnal hálva is. bármilyen színben, számban vagy zászlóval, de győzni kell. "te, pista, ezt biztos fogjuk tudni teljesíteni?" ... "há' milyen ember az, aki még ígérni se tud?! há nem? há de! na, tőccsé még! meglesz ez, érzem."
nem, nem bírtam szó nélkül. elnézést! 4 "lépésről-lépésre év" helyett 3 hónapnyi csillivilli nekem valahogy nem elég. bosszant, idegesít, elszomorít, nem hagy nyugton, belém költözik. úgyhogy elmondtam. hátha nem vagyok egyedül.

Együtt

Október 23-át írtunk, 55 éve, mikor egy nemzet harsogott egyhangú nemet a sztálinista diktatúra ellen. Nem felejtve múltját, értékeit és jogait, szembeszállt egy olyan rendszerrel, amelynek értelmetlenségét a történelem is igazolta. Az egyértelmű túlerő és a magyar nemzet meg nem hallgatott sikolya a szabad világ felé kevesebb, mint egy hónap alatt morzsolták le az ellenállást. Megannyian vesztes csataként emlegetik csupán, mégis örök mementóként áll minden jóérzésű magyar ember előtt a szabadságért és az egyenlő, emberséges bánásmódért folytatott harcban.

A több, mint 40 éves uralom mai napig érzékelhető nyomot hagyott társadalmunkon. 89 és a „szabad rendszerbe” vetett bizalom sem hozták meg minden téren változásba vetett reményünk gyümölcsét. Alig tértünk magunkhoz az egypártrendszer után és megalakult az önálló Szlovákia, különböző nemzetközi szervezetek tagjaiként díszelgünk, hiszünk az

egységes Európaban és a közös fizetőeszköz erejében.

Hogy mennyire bízhatunk ezekben a mechanizmusokban, bennem nagy kérdéseket ébreszt. Félek. Csaknem húsz év „szabadság” távlatából sem érzem azt, hogy az önálló Szlovákiában működő politikai rendszer illetve annak résztvevői képesek lennének ellátni vállalt feladatukat: közérdeket képviselni és a közjó érdekében munkálkodni. A mára már „nagy testvér” státuszba vonuló Unió sem minden téren hozta be a hozzá fűzött reményeket – ugyan csurran-csöppen a különböző pályázati forrásokból, konfliktushelyzetben mégis ránk bízza a dolgok orvoslását, csupán ajánlásokkal él. S hogy kell-e az euró, egyáltalán meddig marad forgalomban? Koronából, mintha több jutott volna mindenre – erről számtalan európai nemzet hasonlóképp vélekedik.

Nem gondolom, hogy forradalom oldhatná meg a fenti problémákat, de hogy változásra van szükség, abban biztos vagyok. Nekem azt tanították: „előbb a saját portádon söpörj, aztán lépj más udvarára”. Hiszem, hogy a változás velünk kezdődik. Azzal, hogy felelősséget vállalunk és kiállunk azok mellett az értékek mellett, melyek bizonyították helyességüket a történelem viharában. „Hit, remény, szeretet” – engem ezzel indítottak a nagyvilágba.

Örülök annak, hogy egy olyan közösség tagja lehetek, ahol nem egyedüliként vallom ezeket az értékeket. Annak, hogy nemcsak beszélünk róla, de tesszük azt, ami helyes. Hogy bár a „rohanó világ” mindenkire rárója terhét, mégis odafigyelünk egymásra. Önös érdek nélkül emelünk szót az igazságtalan, helytelen döntések ellen.

2011. október 23-án, mielőtt a vasárnapi nótaesre mennénk – ahol községünk hétköznapi csodáit és a magyar kultúra méltán híres szeletét egy asztal mellett ünnepeljük – álljunk meg egy percre a Turul emlékműnél és gyújtsunk egy mécsest azokért, akik 55 éve életüket áldozták azokért az értékekért, melyeket – sajnos, még ma is – veszélyben érezhetünk.

tente, baba, tente

A Ráth Mátyás által szerkesztett pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi januári számában a következőket olvashatta az érdeklődő hazafi vagy honleány: "Tudva vagyon, minémü nagy szorgalmatossággal gyüjtögetik az Anglusok és a Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló igyekezetek sem kevésbé esméretes. Hát a Németeket avagy szükség-e előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetesebb könyveiket olvasták, gyakorta észrevehették, minémü nagy betsbenn légyenek nálok a régi Német históriás, mesés s több afféle énekek. Ki nem tudja, mint kapnak ők a köz népnek szájában forogni szokott régi versekenn, mellyeknek Volkslieder a nevezetek. Ezeket pedig, leginkább attól az időtől fogva kezdették előkeresni s hasznosra fordítani, miólta az ő saját nyelvekét, s azonn az ékes tudományokat láttatoson gyakorolják."

Mit adhatok?

- Jó napot kívánok! Mit adhatok?
- Khm, jónapot. Hát, hogy is mondjam...
- Mondja csak, kérem!
- Hát, én szabadságot szeretnék venni.
- Tessék, kérem? Hogy micsodát?
- Szabadságot.
- Hahaha! Ugye ezt nem gondolja komolyan!?
- De, kérem. Én úgy gondolom, hogy jól jönne egy kis szabadság.
- De uram, szabadság már nincs régóta. De adhatok helyette mondjuk egy kis félelmet, egész friss. Ha szétszórja, mindjárt könnyebben mozog a világban.
- Értem, asszonyom. De én nem szeretnék félelmet kiváltani magam körül. Csak szabadon mozogni.
- Hahaha! Maga biztosan megbolondult. Ki az, aki nem szeretné hogy féljenek tőle?! Ugyanmár.
- Hát kérem, ahonnét én jövök, ott nincs szükség félelemre. Ott tisztelettel is elérheti ugyanezt.
- Hogy mivel?! Nem mondja?! Olyan még létezik? Hát, honnét jön maga? Uramatyám! Ezt ha elmondom az uramnak... (nyúlna a telefonhoz) Vagy tudja mit? Talán mégse kéne. Még a végén azt hiszik, én is megbolondultam. Szóval, mit adhatok?
- Hát, én még mindig szabadságot kérnék.
- Uram, értse meg, nincs szabadság. Senkinek se kellett, így már nem kapunk.
- Hogy hogy nem kellett? Az embereknek csak szüksége van rá.
- Dehogy van! Volt idő, amikor nagyban hozattunk, mert mindnki erre vágyott, de lassan az emberek lehagytak róla és nem rendeltünk többet.
- Ez hogy történhetett?
- Ó, én azt nem tudom, régen volt már. Még csak pályakezdő voltam. De ha jól emlékszem, akkoriban már a remény sem fogyott nagyon. Viszont, a jobbnál jobb státuszokért csak úgy kígyóztak a sorok. Be szép idők voltak azok! Az emberek megbolondultak, bármennyit hajlandók voltak fizetni, csakhogy jobb státuszhoz jussanak. Nade, ne álmodozzunk. És maga is jobban tenné, ha inkább a jövőjére gondolna. Van itt például gőg. Nagyon jó minőségben. Vagy mondjuk irigység, ez most akciós. Viszik, mint a cukrot, így nagyban rendelhetjük.
- Nem, kérem, én szabadságért jöttem. Vagy, ha az nincs, nem tudna valami másfajta értéket találni nekem? Mondjuk büszkeség, esetleg, nincs raktáron?
- Mi a fenére magának büszkeség, ha van gőg? Az sokkal menőbb. Jaj, istenem ember, maga nagyon messziről jöhetett! Tán csak nem időutazó?
- Nem kérem, ahonnét én jövök ott nem szoktuk mi az ilyet vásárolni, de amióta így változnak a rendszerek, tanácstalanok vagyunk. Volt a régi világ, azt elpusztították, kétszer is. Aztán jöttek azok az idegenek. Azt mondták segíteni fognak, hogy egyszerűbb legyen. Azt mondták, majd ők vigyáznak a vagyonunkra, jobban, mint azt mi tehetnénk. Rendes embereknek tűntek ugyan, de nem szoktuk mi az ilyet. Aztán jöttek egész hadsereggel, hát mit tehettünk, valamiből élnünk kell. Mondták, hogy nekünk jó lesz, csak csináljuk úgy, ahogy azt ők mondják. Hát tettük, ami erőnkből tellett. Megélhetéshez kevés volt az, így ott okoskodtunk, ahol tudtunk. Előbb kicsibe, aztán nagyba - ki-ki lehetősége szerint. S mire már megszoktuk volna, hogyan is működhetik, jött a következő gárda. Ők szabadságot ígértek, meg saját tulajdont. Hát belekóstoltunk. Keserűre, kérem, nagyon keserűre sikeredett nekik ez a saját világ. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy most melyik a rosszabb. Mondjuk, most legalább venni lehet. Igaz, nincs miből, de ha az ember jól kuporgat, valamit azért csak kinyög magából. Hát ezért vagyok itt most kérem. Összeraktuk amink van és elküldtek az enyémek, hogy nézzek körül, hátha valahol találok valamit a mi régi világunkból. S talán, ha jól gondozzuk, akár mindegyikünkek jut majd belőle.
- Attól tartok uram, amit maga keres hiánycikk. Felszólhatok ugyan, hogy járt nálam egy vevő, aki ilyesmit keresett, de nem hiszem, hogy sok sikerrel járok. S ha kapható is lenne, ugyan minek tartanék én olyat, amit négyévente keresnek csupán. Én is pénzből élek. Szóval, ha a portékám nem felel meg önnek, kívánok szép napot! A viszontlátásra!

vallásszabadság

"Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…”

(János Zsigmond, 1568-as tordai országgyűlés)

és minderre a katolikus válasz:

A római katolikus egyház második vatikáni zsinata 1965. december 7-én kibocsátott Dignitatis humanae című nyilatkozatában deklarálta a vallásszabadsághoz való elidegeníthetetlen jogot, fenntartva ugyanakkor, hogy a maga részéről a katolikust tartja az egyetlen igaz vallásnak.

barátság

a jó öreg barátság. hát igen... talán nehezebb erről írni, mint a szerelemről. klisét meg felesleges. annyi viszont bizton elmondható, hogy bonyolultabb és megmagyarázhatatlanabb ez, mint bármely más kapcsolat. vagy talán csak számomra?

ugye, a családját s rokonait az ember nem válogathatja meg. azok jönnek úgy, ahogy vannak. bár van egy régi magyar elképzelés (néhányan leszületés címszó alatt ismerik), ami arról beszél, hogy a lelkek kakukk formájában az életfán ülnek, s várnak. ha megtalálják a megfelelő emberpárt, "leszületnek". tehát saját maguk választják ki azt, hová is szeretnének kerülni. szép dolog és ha hiszünk benne (személy szerint egyre inkább), akkor megértjük, miért is vagyunk itt. hasonló ez, mint a keleti reinkarnációs maglajsz, ami állandó tökéletesedésről beszél. ez, a mi fajtánk talán más, talán egy kicsit árnyaltabb.
mert ugye nem tudhatjuk, miért is születtünk le annó. azt viszont tudhatjuk, illetve hihetünk benne, hogy ezt lelkünk saját, önön akaratából tette. s hogy miért jó is ez. talán csak azért, mert megértjük küldetésünket ezen a földnek nevezett bolygón, arra a ránk mért x esztendőre.
ilyen értelemben, ugyan életünkben nem változtathatunk szülőket vagy nagynéniket, de ha a fentiekhez ragaszkodunk, hajdanán mi választottuk őket. szóval, nincs reklamáció, nincs sebnyalogatás, ez van.

nade, vissza a barátsághoz meg ahhoz, hogy ez nem hasonlítható egyetlen másik kapcsolathoz sem. ahogy most látom, a barátság a szeretet legönzetlenebb formája. nincs benne a szerelemből ismerős birtokolni akarás, hiányzik belőle a szexualitás, hiányozik megannyi függési kényszer és kényszerítés, ami ott van még a legidilikusabb kapcsolatban is.

a barátság tiszta, oka tényleges ész-szív játékon alapuló szimpátia. ha valódi, önzetlen és megbocsájtó. nem ragaszkodó, nem uralni akaró. állandó, megszakításokkal is folyamatos. s ami talán a legfontosabb, mindenkor őszinte.