cserepet! minden tetőre, ablakba és sütőbe

hogy bevásárlási szokásaimat érzékeltessem, a múltkor úgy sikerült megszabadulnom egy kiló jófajta kacsanyaktól, hogy egy hét hűtőztetés után a szaga jelezte, belőlem már nem főzöl.
majdnem hasonlóképp jártam a néhány hete vásárolt savanyúkáposztával is, ha nem kezdek pánikszerű éjjeli zabálásba a minap. ma szombat van. kivételesen nem sietős, programtalan szombat, amikor az ember még délután 3kor is pizsamában pötyög a gépbe, holott már reggel 8tól öltözködne. rövidre fogva: ez a szombat megfelelő alkalom a kísérletezésre.
pár éve annak, hogy a párkányi simon-júdán vásároltam egy kisméretű (egy reformháztartásban tán egy négytagú családnak is megfelelő méretű, nálunk 2 személyesnek csúfolt) agyagedényt. gömbölyű (nem tepsi), leginkább egy sólettálra emlékeztető, mázolatlan fajta. régi nagy vágyam a sólet (innét a kidobott kacsanyak - liba híján), de hogy ne épp a sólet-prömieren süljek fel, így ma eldöntöttem: beáztatom!
így született meg a gondolat, hogy a véletlen felfedezett savanyúkáposzta, a hűtőben egy hete dzsemborizó (közvetlen fogyasztásra alkalmatlan) kolbász és a puccerájt igénylő mélyhűtőben rejtegetett darálthús találkozásából szülessen: rakott káposzta. a) kiadós, b) egyszerű, c) akár paleo-kompatibilissé is tehető (önámítás felsőfokon! mondom, szombat van).
tehát a klasszikus (dinsztelj hagymát, dobd rá a darálthúst, keverd össze főtt rizzsel, rétegezd a káposztát, darálthúst, karikára vágott kolbászt és főtt tojást, öntsd le tejföllel és süsd) folyamat helyett a már említett cseréppel kell valahogy házasítani az ételt.

• dinsztelt hagyma, darálthús: pipa.
• kolbászkarikák: pipa
• rizs: WARNING! ezt nem szabad, legyen mondjuuuk... hajdina!

"mi van még a hűtőben?"

• jéé, gombakonzerv, ok, mehet.
• jéé, egy darabka füstölt: ott a helye!

"jó lesz ez így?" jóhá! de hogyan rakjuk a cserépbe. szombati nirvánám ellenére se voltam hajlandó rétegezni. belső hangom meg azt mondta, hisz ez úgyis összefő, kaparni fogjuk kifele, nem mindegy neki? de! egyértelműen. mindent összekavar, belegyömöszöli a cserépbe, sütő 200 fok.

másfél óra várakozás után jön a már jól ismert illatfelhő-mutatóujj, mely megkopogtatja az ember vállát és kajánul vigyorog: érzed ezt? természetes, hogy fejvesztve rohanok a sütőhöz, hogy kikapjam. a cserép sajnos forrón is cserép színű. s mivel még legfeljebb csak háztetőn vagy ablakban láttam, így nem kódolódott az üzenet: cserép+sütő=forró! mikor már üvöltve szidnám a cserép minden fölmenőjét, rájövök: "te vagy a barom, ne üvölts". röhögve kiszedem a tálat, kukk! hát, emmég nem jó... :S valahogy száraz. szépen párolódik, de nem ilyet akarok. tocsogjon! fürödjön!

villanykörte a fej fölött, 4 ujjnyi széles amerikai mosoly: bingo! még jó hogy nem öntöttem ki a levit (t.i. a káposztáét). úgyhogy zuttyreá és ahogy nézem, nézegetem, előtör az ősi ösztön: a rakott káposzta igenis tejföllel az igazi! neszeneked paleo! ömlik a tejföl, koppan a fedő és irány vissza a sütőbe. a hőmérséklet a maximumra és csorgó oda-oda-pillantások mellett várok még egy órát.

nade, amikor ismét kopogtatnak (t.i. illattfelhő-mutatóujj), egyértelmű: siker. hogy mi van a cserépbe? aminek ott a helye: az illatok, ízek, zamatok, szaftok kergetőző sellőként ússzák körbe a káposztaszálakat, meg-megpihenve egy-egy hús, kolbász vagy hajdinasziklán. manyifík!

eddig is tudtuk, enni, pláne rakott káposztát, jó! cseréppel mindezt? kötelező!

készülj gúnár! a cserép kiállta a próbát.