HAZAFELÉ

épp pozsonyból tartok hazafelé. a céges laptop "kétás" minősétíst kap nálam.

átok, mikor a szabadidőmben kacsingat rám a táskából vagy az íróasztalról és a céges agymosás következtében arra öszöntöz, hogy azon személyek és dolgok helyett, akiknek apriori az időmet szentelném, a cég ügyeivel foglalkozzak.

áldás, épp ilyen pillanatokban. mikor az ember hazafelé tart a munka után elfogyasztott, és egyébként is jól megérdemelt sörözéséből, amit egy kedves jóbarátjával töltött (köszi linda!) és amely sörözés ismét felvetette azokat a kérdéseket, amelyek megválaszolása után 36o fokot pördülhetne az ember élete.

örvendeztető dolog, hogy a fent említett fekete "ThinkPad" nevet viselő hordozható számítógép HDD-jén (értsd merev lemezén) található némi relaxing jazz music. így az írás és a busz ablakán állandóan változó fények méginkább kihozzák azt, amit egyébként csak nagy nehézségek és hosszas gondolkodás, valamint átértékelés után írna le az ember.

apropó, értékelés, cenzúra, kontroll. legyen ez a blog végre kontrolálatlan. épp annyira, mint a gondolatok a fejemben, épp annyira, mint a kimondott gondolatok, melyeket visszaszívni már nem lehet (bár sokszor szeretné az ember), magyarán: legyen élő. na nem frekvenciájában, de legalább tartalmában.

ahogy felnyílik a villany pozsonypüspökin (mert ugye a magyar nyelvben minden helységnevet egybe írunk, bármilyen hosszú is a helység neve) feltűnik egy-két gimiből ismerős arc. előjön néhány régen fel nem idézett emlék. eszméletlen az emberi agy. miközben leírok egy szót, történetek, érzések és kérdések tömkelege rohan át agyamon.

apropó pozsonypüspöki. néhány kósza gondolat az utóbbi időben nagy port kavart tanykönyves helységnév kérdésről. hivatalosan és négy évre szóló érvénnyel megválasztott képviseletünk a parlamentben azon ideát propagálja, hogy a helységneveket használják magyar nyelven, amennyiben az adott helységnek van "megszokott" (és természetesen nem ez a hivatalos és a legkifejezőbb szó, de csak ez jut eszembe), tehát megszokott magyar neve. amennyiben püspökit mond az ember, valószínűleg egyik kortársamnak és még az utánunk következő pár évjáratnak sem okoz nagy fejtörést, hol is kersse a térképen a már említett községet. persze, ha a környékről származik az illető és volt nagymama, nagypapa, apu, anyu, aki feküdt már a község kórházában. azonban ha az ember misérdit vagy csöllét emlegetne érdekes asszociációkhoz jutnánk a legtöbb ember esetében. magam sem tudom pontosan megmondani, melyik melyik falu a szlovák térképen. pedig pontosan tudom, hogy még délebbre van pozsonytól és ma "luzsna" vagy "rovinkaként" emlegeti őket mindenki. holott, ha jól emlékszem kovács lászló (a továbbiakban csak kovi, kovács lászló tanító bácsi vagy kovács tanár úr) történelem óráira, a még nem említett "kosariszká" is magyar volt egykoron. de amit mondani szerettem volna anno odafönn az a helységnevekről és azok megszokottságáról szól. a tegnapi sparx-os, kétsörös, röpmíting után valóban nehéz eldönteni, melyik helységnév élő és mindenki számára ösmert és melyik nem. mert az, hogy én tudom, hogy "vieska" magyarul kisfalud még nem automatikasan jelenti, hogy egy diószegi vagy egy kassai ugyanígy látja. szóval, jöhet belousová a maga kampániájával és próbálkozhat. és jöhet csáky is a maga kampániájával és legalább ugyanannyira próbáhatja az ellenkezőjét.

és megint tovább kalandoztunk. emkápés és politikai vizekre. sajnos (szégyen ide vagy oda) nem követem túlzottan az mkp működését, legtöbbször csak a botrányok utószele jut el hozzám, ami az utóbbi néhány hónapban (évben) egyre inkább epés érzéseket kelt bennem. mert ugye, az hogy itt-ott előfordul, hogy választott képviselőink szégyenteli kijelentéseiket, tetteiket kénytelenek magyarázni a köznek, egyre inkább napirenddé válik. persze, hogy ott vannak, ahol, a mi felelősségünk is, mert ugye a karikázásnál az én kezemet is sokhelyütt a szívem vezette a józanész helyett. az viszont még mindig felháborít, sőt inkább elszomorít, hogy az állítólagos szlovákiai magyar értelmiség ezt csupán kommentálja, de nem tesz ez ellen semmit. ugyanannyira elszomorító számomra, hogy fórumok, kerekasztalok, egyesületek és a gyülekezési jog adta bármilyen formájú kezdeményezés gombaszámként nő azon a területen, amit mostanság felvidékként szokás nevezni. hogy az a sámáni átok ennyire fogott volna? vagy tényleg himnuszt kéne váltani és az önsajnálat és rimánkodás helyett buzdító szavakat kellene harsogni szilveszter napján éjfélkor? nem tudom...

annyi viszont bizonyos, hogy a lavina, ami már jópár éve elindult, mostanra olyan méreket ölt, hogy nincs az a bernáthegyi, aki kikaparja annak túlélőit. de végülis kell a vérújítás, kell a megtisztulás. és kell a remény, hogy ha újra is kezdődik a dolog, nem ugyanúgy sül el, mint már annyiszor.

az ember bizakodó, naív és túlélési ösztöne a legrosszabb időkben is arra sarkallja, hogy reméljen.

szóval, gyerekek. kell az összefogás, perszehogy kell. de mindenáron?! átgondolatlanul?! sokaddiként, sokat beszélve a semmiről?! reális alapok nélkül?! néhány egyén személyes érdekét vagy önzőségét szolgálva?! hát, nemtom...

és már elhagytuk bacsfát, bal felkarom a busz ablakához fagyott, jobb csuklóm és alkarom mondja fel a szolgálatot, a szemem káprázik és a busz sztroboszkópként nyitja, oltja a villanyt az egyre sűrűsödő falvakat jelezve. lasan hazaérek. hazafelé menet még elszívok egy cigit és egyre inkább közel kerülök a házhoz, minden, amit itt fent leírtam értékét veszti és új színészek foglalják el a porondot. olyan értékeket képviselve, amelyek azért még mindig fontosabbak, mint bármilyen politikai, társadalmi és egyéb rezzenés. remélhetőleg, örökérvényűek és megdönthetetlenek.